„az élet a legjobb dramaturg”(?) – tegnap este írta Monogon.

Hogy mire? Váltottunk pár mondatot - egyébként is időszerű volt -, mindig sokat kapok tőle.

Nos, közzéteszek pár mondatot az elmúlt napok/hetek történéseiből, nem lesznek szaftos részletek, nyugi van.

Nehezen mondok ki pár szót, s azok közt szerepel a „szerelem/szeretlek”…

Ami történt július 20, 21-én, arról azt hittem, hogy ilyen nincs, vagy csak szirupos mesékben, kitalációkban – 19-én Budapesten jártam, feldobódva jöttem haza a találkozás után, tele tenni akarással, s megerősítve a barát által, hogy jó úton megyünk a hétköznapokban.

20-án felmentem a kékiwiwre, s leltem ott egy helybéli tagot, kinek a bemutatkozása rögtön megfogott. Az esélytelenek nyugalmával írtam neki, válasz is jött, aztán átmentünk drótpostára, s másnap találkoztunk személyesen. Talán cseppet gyors volt a tempó, de azóta is találkoztunk/találkozunk – két nap kivételével – minden nap. Ha csak 15 percre, de akkor is.

Jó vele lenni, szeretem a mosolyát, amikor a szája szélén megjelenik a két kis gödröcske, szeretem az illatát, szeretek belefeledkezni a látásába, a nézésébe, jó hallani a hangját, a nevetését, vagy csak hallgatni a lélegzését, tudni/érezni azt, hogy ott van. Ott van velem.

Két nap nem találkoztunk, s fájó olyankor a hiánya… erősen inspiráló csak azért, mert ott van. Itt van. Együtt vagyunk, kölcsönös a vonzalom. Érdekesen(?) élem meg, cseppet misztikusnak hat, nem gondoltam/hittem, hogy ilyesmi létezik.

Mindezektől nem függetlenül csinálom azt, amit eddig is tettem, apró mindennapos dolgok változtak, amin magam is meglepődtem. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de pár nap után leiratkoztam a társkeresőről, mert mit keresnék én ott ezek után?! :)

Az utcán járva már nem kapja meg a szemem a sétáló embereket, nem képzelődöm. Száz szónak is egy a vége: szeretem, ha együtt vagyunk, s hiányzik, ha nem vagyunk együtt.

Igen. Szerelmes vagyok. S ez örömmel tölt el.

Köszönöm a türelmet ;)