A hétvégéből 27 és fél órát a "bűnös város" területén töltöttem. Köszönöm szépen a szállást adónak a szívességét, nem tudom eléggé megköszönni! S mivel az idő véges volt - csak érintőlegesen tudtam pár szót mondani -, itt újra megosztok egy írást, ami a régi defallán már napvilágot látott cca. három évvel ezelőtt. Kis szépséghibája a dolognak, hogy nem találom az ötödik részét az írásnak. Egyelőre keresem, most sajnos nincs időm újraírni. Előrebocsátom, nem rövid az alább olvasható bejegyzés. (a látható fotókat - a javított névvel - most illesztettem be ;) )
2010. szept. 24. 22:11 - írta defalla
... Tegnap pl. azt a helyet kerestem, ahová éppen 74 hónappal ezelőtt utaztam egy kongresszusra - találtam is jó sok felvételt, de nem tudok választani. Saját fotót pedig nem teszek fel, mert 1. egy lusta dög vagyok, 2. be kellene izzítanom a multifunkci gépet, ami lehet hogy nem is működik, 3. ha mégis működik, akkor is - nekem - beletelik pár órába míg eszembe jut mit-hogyan-miért kell csinálni.
A Baktérítő pont átszeli a várost ahová repültem Amszterdamból. Cca. 9786 km, valamivel több mint 12 órás repülés, én nagyon élveztem. Szeretek repülni, na. Többet is szeretnék, de ami késik, nem múlik. Hazafelé az utazási idő csak 11:25 volt (Amszterdamig), de hazafelé mindig hamarabb ér az ember - meg Phileas Fogg óta (is) tudható, hogy miért :)
II. Conferencia Sul-Americana de Compositores, Arranjadores e Regentes de Banda Sinfonica, Conservatorio de Tatui.
Ide utaztam, s volt bennem egy hangyányi várakozás. A zabszem akció is bejött, mikor már elég közel voltunk Sao Paulo-hoz. Mikor megszórják az utazóközönséget, hogy töltse ki a papírt, hogy minek utazik, mettől meddig, stb. Nos, leszállt a púpos boeing, tódulnak kifelé az utasok, s akkor úgy eszembe ötlött: mi van akkor, ha engem senki nem vár Guarulhos reptéren... Megkerestem a csomagomat, majd egy háromajtós szekrény nagyságú fickó belenézett az útlevelembe, rám nézett, pecsételt s már mehettem is a nagy ismeretlenbe. Rettentő meleg volt, helyi idő szerint 20:15 s vagy harmincegynehány fok meleg. Ahhoz képest, hogy a reggeli indulásomkor mínusz öt volt. Persze kabátot, sapkát nem vittem magammal, azt annak a srácnak az autójában hagytam, aki kivitt a reptérre. Mire visszajövök, már a Mikulás az ajtóban toporog - jó lesz az a kabát akkor is.
Ahol elhagytam a csomagkiadót, ott állt egy olyan "bejövős" mosolygós srác. Kezében egy táblával, melynek felirata egyszerű: "deFalla Budapest". Legszívesebben jól megszorongattam volna örömömben, ám nem tettem. Csak igazoltam magam, (fúvós)zenészhez méltó módon érdekes keveréknyelven próbáltam neki mondani pár kedves szót. Kézzel-lábbal s három nyelven elmondta, hogy nem tudunk még indulni, jön még egy gép, azt meg kell várnunk. Azzal a géppel érkezik a közép-amerikai küldöttség s majd együtt megyünk tovább. Tatui kb. 130 km-re van Sao Paulo-tól. Segített a cuccaimat kivinni a várakozó kisbuszhoz, majd körbenéztem a reptéren. Első ugyebár a pénzváltó. Vagyis nem. Elsőként rágyújtottam - a repcsin nem szabad, s nekem sok egy fél nap kihagyás nikotin nélkül. Aztán pénzváltás, telefonkártya vétel, s próbáltam hazaszólni, hogy megvagyok. Nem sikerült, mert olyan telefonkártyát sikerült vennem, ami csak Dél-Amerikára érvényes. Sebaj, majd a szállodából hazaszólok.
folyt.köv. legközelebb - türelem, tornaterem :)
2010. szept. 27. 21:55 - írta defalla
Előző részt ott hagytam abba, hogy Guarulhos reptéren bénáztam a csak Dél-Amerikára érvényes telefonkártyával. Nem tartott sokáig, míg rájöttem a tévedésemre. Sebaj. Megérkezett időközben a Közép-amerikai küldöttség, kölcsönös (rövid) bemutatkozás, cigizés, bepakolás a kisbuszba, indulás Tatuiba. Mivel nem beszélek/írok/olvasok ékes portugál/spanyol nyelve(ke)n, csak a „szokásos” zenész keveréknyelven (német-olasz) értekeztünk és mutogattunk egymásnak. Kiutazás előtt azért belenéztem pár útikönyvbe, így tudtam, hogy Sao Paulo a maga 12 millió lakosával elég nagy nagyváros – mikor hazaértem, akkor mondták, hogy az a 12 nem is 12, hanem 20. Húsz millió ember…
Sejtettem, hogy a forgalom sem kicsi, de azért arra nem számítottam, hogy ekkora. Elmondhatatlanul sok jármű araszolt előttünk. Közben kezdett szürkülni, én pedig fáradni. Reggel 4:30-kor indultam, s itthoni idő szerint már éjfél felé jártunk. Olyannyira elpilledtem, hogy arra riadtam fel a kisbusz hátsó ülésén, hogy horkolok. S közben - vagy a horkolásommal egy időben - hangosan nevetnek az utas(zenész)társak :D
Gond egy szál se’ Ha már felriadtam, körülnéztem. Már sötét volt, csak az autók hátsó lámpái világítottak, így szép lassan meg tudtam számolni az autóút szélességét. Kilenc sávon hömpölygött a forgalom. Akkor már nem araszoltunk, mentünk rendesen. Közben a „bejövős” srác - aki várt a reptéren - , telefonon értekezett valakivel – gondolom a szervezők valamelyikével. Megérkeztünk. Az uruguay-i, és a columbia-i karmestereket kipakolták egy helyen, nekem elmutogatták, hogy maradjak a kocsiban. Maradtam. S maradt még a panama-i (mint később megtudtam) Yamaha cég képviselője. A hangszergyáré, nem a motorkészítőké J
Belibbentünk a szállodába – nekem nem kellett lépcsőznöm, a földszinten kaptam szobát. Formaságok elintézése, a reggeli 6:30-tól igénybe vehető. Naccerű. Jól nevelt emberhez méltóan jó éjszakát kívántam ékes magyar nyelven, s hozzábiggyesztettem: bonjour :P
Elnézően mosolyogtak, s már mentem is a szobába. Kipakoltam a ruháim, aztán a hűtőbe tettem az ajándékot. Ami nem más volt, mint 10 db Túró Rudi. Egy kis kiegészítés: az a srác - akiről már írtam itt (is) - , akinek a keze vastagon benne volt abban, hogy részt vehetek ezen a megmozduláson, csak másnap érkezett Floridából. Akkoriban ott dolgozott (tanított). De ezt előre mondta, hogy csak a megnyitó napján tud jönni, s korábban ott kell hagynia a konferenciát, mert „haza” kell mennie (Floridába), onnan pedig Párizsba. Nos, Ő nagyon szereti az édességet. S hát mit vigyek neki? Mindenféle csokit mindenhol lehet kapni. A Túró Rudit is szereti. Nem volt nehéz a választás. Tehát bepakoltam a hűtőbe, nehogy baja történjen – ha eddig nem történt. Szaga még nem voltJ
Frissítő zuhany után feltérképeztem a hűtő tartalmát, s egy kivételével az összes dobozos kólát megittam… Majd szépen el is aludtam. Szokásomhoz híven nyakig mezítláb. Biztosan nem a kólától, hanem sok volt ez így egy napra. Igaz, máskor is utaztam már ennyit (s remélem, fogok is még).
Reggel csörgött a telom, zuhany, aztán irány a recepció. Már ott voltak az előző este megismert kollégák s invitáltak reggelizni. Egy asztalhoz ültünk, ők öten és én. Jött egy borzasztó sovány pincér – kb olyan sovány volt, mint a Nincs kettő, négy nélkül című Bud Spencer filmben a Rolls sofőrei - , pár szót váltott a panamai sráccal, s távozott. Nem sokkal később megjelent egy zsúrkocsi jellegű kerekes izével, rajta a reggeli. Mindegyikünk elé letett egy bakelitlemez nagyságú tányért, rajta egy szelet rostélyos. Mellé tett egy leveses fazéknyi salátát. Fejenként egyet-egyet. Én csak néztem ki a fejemből. Jesszusatyaúristen, ez mind reggeli?! Ki fogja ezt megenni? Odáig azt hittem, hogy tudok enni… Nem bírtam vele. A rostélyos felével igen, a salátának kb a harmadát bírtam legyűrni. A többiek mind megették, s valamit nagyon magyaráztak, nevetgéltek. Nem baj – gondoltam - , majd megmutatom nektek, hogy kell inni :P
Jött a cingár pincér, leszedte a maradékot, s nagyon közvetlenül megütögette a hasamat, s fejcsóválva, mosolyogva távozott. Mi is távoztunk az előtérbe, ahol már várt a „bejövős” mosolyogva, s invitált a szállító autóhoz. Megyünk a helyszínre, belépőkártyákat intézni, regisztrálni, a programot átvenni, ami ilyenkor szokás.
Folyt.köv. – türelem, tornaterem.
4 komment érkezett
Ilyen útileírások hallatán mindig irigykedni kezdek, hogy nekem ez nem adatott meg. Azért jó, hogy legalább eljelelik neked a dolgokat. Viszont azért ne mondd, hogy nem ragad rád egy-két spanyol szó! A horkolásod meg természetes szerintem. Viszont az, hogy röhögnek rajtad, elég bunkóságnak tartom!
Tovább-tovább!
@Treen Nem késtél le semmiről, én ekkor már elmúltam negyven :) S nem ragadt rám spanyol szó - csak portugál. Nem vettem bunkóságnak s nem is érzem annak. Véletlen, vagy ők is így horkolnak. A horkolás nemzetközi, mint a mjuzik is.
@979 Lesz tovább is, nyugi van ;)
Akkor van esélyem nekem is:))
2010. okt. 1. 23:52 - írta defalla
Bekászálódtunk a járműbe s irány a helyszín. Megkaptam a programot, a jelvényt (amit őrzök azóta is), s a nyakbavaló kártyát, amivel szabad bejárás volt szinte mindenhová. Feltérképeztem a helyszínt, csak itt leszek pár napot – ne kódorogjak, mint egér a templomi orgonába’
Barátságos időpontban, 20:30-kor kezdődött az első koncert – rittyentős ruhában, de nem propelleres nyakkendővel. Ahogy illik. Szakadt rólam a víz, mint akit locsolnak. De a koncert szünetében könnyítettem a ruházaton. A megnyitó koncert szenzációs volt, többször is beleborzongtam (jó értelemben), a hideg futkározott rajtam.
Koncert után irány a fogadás – de már gyalogláb - , ismeretlen gyümölcsök garmadája, s érdekes módon senki nem tolakodott, nem rohanták meg az asztalokat, senkit nem láttam helyezkedni, és a beszédek sem voltak hosszúak. A program szerint másnap – s a többi napokon is – előadások ékes portugál és angol nyelven. Na, ez(eke)t kihagytam. Mentem délelőtt a zenekari próbá(k)ra. Minden nap, az aznap esti koncert anyaga volt terítéken. A zenekar természetesen tudta a darabot, a karmestereknek volt idejük „belőni” pár dolgot. Szeretem a próbákat, sok mindent el lehet lesni. A csapat a helyi zenekar, egy nyolcvan-száztíz fős társulat (darabfüggő a létszám). Átlagéletkor cca. 21 év, s mindent tudnak. Amit tudnak, azt pedig nagyon!
A fogadásról nem sok idő múlva leléptünk – a panamai és a kolumbiai sráccal inkább elmentünk egy kávéház jellegű kocsmába. Összetoltunk két asztalt s elkezdtünk német schwartz bier-t iszogatni. Nem sok idő múlva csatlakozott a három másik, akikkel együtt jöttünk a reptérről. A „bejövős” kísérő már nem volt velünk. Kézzel-lábbal, s a keveréknyelven kommunikáltunk, páran rutinosak voltak – volt náluk egy spirálfüzet, s abba rajzoltak, írtak. Kicsit döcögősen, de belerázódtunk a beszélgetésbe. Hajnal felé elbúcsúztunk – hiszen találkozunk még aznap, ha máshol nem, az esti koncerten. Végül is, nem tudtam kit, miért hívtak meg erre a konferenciára, én csak „sima” hangszerelőként voltam vendég. Nem kellett vezényelni, előadást tartani, csak élvezni az egész miliőt. Nos, a panamai srác még csak akart sört inni, meghívott a szobájába, ott feltérképeztük a hűtőt. Bezzeg neki tele volt a szobai hűtője sörrel! Még iszogattunk, viccelődtünk – már amennyire a nyelvi nehézségek ezt lehetővé tették - aztán hogy, hogy nem, csak kibukott belőle, hogy „szintén zenész” :) Uhh… ez is jól kezdődik. Még kérettem magam egy kicsit, de huncutkodás lett a vége :P Az az áldott jó szívem, az!
Közben pedig teljesen kivilágosodott, így tisztasági verseny s átöltözés után elindultam kicsit körbenézni a várost. Gyalog, ahogyan szoktam, ha új helyen vagyok. Kinézek egy könnyen azonosítható épületet – a legmagasabbat – s nekiindulok. Csak addig megyek, míg az épületet látom. Övtáskában természetesen útlevél, szállodai belépő, a rendezvényes nyakbavaló, anyagiak – ha eltévednék, ne legyek elveszve nagyon. Barátságosak az emberek, úgy éreztem magam, mint Olaszországban. Képeslapokat szerettem volna venni, s az újságost vettem célba. Volt is neki, de nem olyan amilyet szerettem volna. Volt nála Mária a kis Jézussal, kis Jézus a Máriával, s ezek variációja. Na, mindegy, majd lesz máshol. Benéztem egy olyasmi üzletbe, mint nálunk az X forintos bolt. Körülnéztem, s tényleg mindenféle cikket árultak. Pelenkát, zsebrádiót, könyvet, ruhákat, csak élelmiszert nem. Azon kívül mindent. Álldogált ott egy fiatal leányzó, őt támadtam meg, s magyaráztam, hogy post card… Nem értette. Karon fogott s a pénztár felé invitált. Ott ült egy olyan jóságos Mikulás bácsi kinézetű úr, talpig fehérben – jól illett a hófehér hajához. Nyakában egy söralátét nagyságú Dávid csillag csillogott. Épp’ klarinét nádat számlázott, majd volt ideje rám is. Hat európai nyelven próbálta megértetni magát, de nem sikerült. Ellenálltam, majd félhangosan káromkodtam egyet. Erre mosolyra húzódott a szája s megszólalt magyarul…
Azt hittem, rögtön seggre ülök. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Ő menekítette a helyzetet azzal, hogy nehogy következtetéseket vonjak le abból, hogy magyarul beszél – az édesanyja volt magyar, de ő nemhogy Magyarországon, még Európában sem járt. S magyarul nem beszélt mióta eltemette az anyját. Húsz éve. De mit keresek én Tatuiban? Ez nem egy Riói karnevál… Elmondtam neki, hogyan kerültem oda, s a segítségét kértem. Képeslapot nem fogok tudni venni, olyat nem, ami a városról van. A képeslap kiadás/forgalmazás a katolikus egyház kezében van. Olyat tudok venni, amilyet láttam az újságosnál. Virágmagokat is szerettem volna, de azt sem kaptam. Elmondása szerint, ha valakinek tetszik egy virág, kér belőle szaporító anyagot. Kimentünk a bolt elé s magyarázta: Amit a parkban látok virágzó növényeket, bokrokat, azt úgy szaporítják, hogy a föld felett 20-30 centire visszavágják, feldarabolják, s leszúrják a földbe a darabokat. Pár napig locsolják, s megered. Vörös föld van arrafelé, nem tudom, mennyire jön be ez a szaporítási mód, s milyen növényeknél válik be. A végeredmény viszont az, hogy virágmagokat sem tudtam beszerezni.
folyt.köv. türelem, tornaterem.
7 komment érkezett
Nagyon tetszenek ezek a történetek! Még, még, még! :)
Neked nem volt cseppet gyanús, hogy egy FIÚ meghív a saját szobájába, Téged, aki ugyanolyan nemű vagy? :S
Remélem hamarosan (majdnem egy év) én is átélhetem a Magyarországról való elszakadás élményét!
@Treen gyanús akkor lett volna, ha a Délafrikai hölgy hív meg... :P
@defalla LOL
Nekem is tetszenek a történetek, várom a folytatás(oka)t. :)
Ez igen! Így tovább:)
Nem semmi!:)) na,látom ,h megy a képszerkesztő is :)
2010. okt. 4. 22:09 - írta defalla
Sok, számomra érdekes dolgot volt szerencsém látni – ilyen volt többek közt a szálloda és a kávéház jellegű kocsma közti park területén két magas fa. A szálloda – mint látható a 74 hónap/3. részben – két emelet magas (vagy alacsony). Nos, mindkét fa felülnőtte magát, magasabb volt, mint a szálloda. Ez nem lenne különösebben érdekes, az érdekes nem ez. Hanem az, hogy a két fa itthon nálunk szobanövény – az egyik a fikusz (Ficeae), a másik a kroton. Legalábbis olyan volt a levele, mint a kroton nevű szobanövénynek. Annyi különbséggel, hogy ezen a fán a levelek csak zöld színűek voltak. Ami nálunk van, annak színesedik a levele, s nem növekedik ekkorára. Aztán láttam még különböző nagyságú kaktuszokat is. A legnagyobb - amit láttam - , egy kerítés mögül kandikált ki – mármint a teteje. Le is fotóztam. Fel fogom tenni ide, ha a rendszer is úgy akarja. A fákat is, a kaktuszt is. (csak előbb beolvastatom a multifunkcival:) )
Mindig is érdekeltek/érdekelnek az élelmiszer piacok, üzletek. Önkéntelenül is összehasonlítom az árakat, nem hagyom magam befolyásolni olyan apróságokkal, hogy milyen a vásárlóereje a helyi pénznek, mennyit keresnek, stb.
A pénzüket real-nak hívják, s kb egy U.S.A. dollárért három real-t adnak.
Egy kg marhahús három real – a bélszín nem tudom mennyi, azt nem láttam. De a fehérpecsenye, nyak, rostélyos, comb, s az „ököruszály” az három. A grillezni való csirke, és a nagyobb testű csirkék, tyúkok kilenc realba kerültek. Kilónként. A 12 db-os tojás egy real. A kókuszdió, és az ananász szintén egy reál. Mármint darabja. Ha utcai árustól veszed, aki meglékeli neked a kókuszt egy machetével, s tesz bele egy szívószálat, ő 1.50 – 3.0 –ig kér érte. A banánt tucatjával mérik, véletlenül sem súlyra. Hihetetlen változatosságú banánok vannak. Apró, kicsi, közepes, nagy, még nagyobb, óriás. Ugyancsak színben is: az egészen sötétzöld és a majdnem fehér színűig minden árnyalat. S mindegyiket másra használják.
Láttam fűszerárust is, olyan illat kavalkád, szinte beleszédül az ember. A látványba is, az illatokba is. Nem sok fűszert ismertem fel, csak az olyan hétköznapiakat, mint szegfűszeg, fahéj, csillagánizs, bors(ok), köménymag, babérlevél. S paprikák garmadája. Ún. csöves paprikákra gondolok, és a TV paprikára. Nem stresszkó (á la Tamás) gazdaságos, hanem TV=tölteni való.
A piacon (ez a kint tartózkodás végén, már Sao Pauloban volt) halak sokasága jég között. Szaga így is volt egy cseppnyi, de nem (annyira) zavaró. Érdekes módon a pontyot ott úgy nevezik: Magyar hal. Mindezt nem tudnám, ha nem lett volna egy magyar segítségem Sao Pauloban, de erről majd később.
Szintén a piacon láttam egy csupa ránc öregembert, amint tol egy talicskát. Olyat, amilyet én eddig csak az Alföldön láttam. Amire ládástul lehet pakolni. Nos, ezen nem ládák voltak, hanem napraforgó szárak. Az öreg a rekkenő hőségben bőrnadrágban, ingben (szintén bőrből), és kalapban, de papucsban szlalomozott az árusok között. Ugyan hová s minek viszi a napraforgószárat? A segítő mondta, hogy meglátom majd a piac szélén, ha odajutunk.
Feltűnt a házak között pár fekete madár – a kísérőm szerint „uruba” vagy „uraba” a neve -, aztán a tetőkre le is tették magukat. Megzavarta őket a helikopter. A helikopter egy toronyház tetejére szállt le, nem messze a piactól. Ilyet is csak filmen láttam addig. Vissza a madárhoz. Kíváncsi voltam rá, s itthon utánanéztem. Nos, ez a madár a hollókeselyű (gallinazo). Takarítóként élnek a városokban. Van is mit takarítani.
Séta közben elérkeztünk a piac széléhez. Tényleg ott volt az öreg. Sört ivott, majd kisvártatva az általam napraforgószárnak nézett növényt ropogtatta egy géppel. Megtörte egy cseppet. A gép olyasmi, mint nálunk a szőlődaráló csak nem függőlegesen működik, hanem vízszintesen. Átereszti rajta a szárat, s a kézzel hajtott gép a rostjaira töri. Majd ezeket a rostokat egy nagyobb űrtartalmú turmixgéphez hasonló edénybe teszi (gyümölcscentrifuga?), s az alján csorog is ki a savószerű lé. (Az edény alján, nem az öreg alján :P) Amit jóízűen kortyolnak a vásárlók. Megkóstoltam én is, nekem nem ízlett. S a napraforgószár, az bezony cukornád voltJ
No, még kicsit az árakról. A már említett kocsma jellegű kávéházban (s még kettőben volt szerencsém megfordulni Tatuiban), az üveges német schwartz bier és a világosabb sörök is, mind 1.0; 1.5; 2.0 realba kerülnek. Annyi a különbség, hogy ott a sörök nem 0.5 literesek, hanem 0.66 literesek. S csak kis pohárból isszák, kb. két decisekből. Minden sörhöz adnak egy tartályt. A söröket fagyosra (kásásra) hűtik. A tartály arra szolgál, hogy hűvösen tartsa a söritalt. Egy dupla falú műanyag henger, ami hungarocellel van kibélelve. Az ottani időjárás elég hamar felmelegíti a lehűtött italokat, így védekeznek ellene. Egy liter üzemanyag – nem tudom hogy milyen, nem vagyok autós ember – ára akkor 0.60 real volt A legdrágább. Azt olvastam, hogy Brazíliában az üzemanyagok 30 %-a tiszta szesz. Van belőle bőven. Mármint szeszből (is).
A nagy gazdagságot és a nagy szegénységet 15 percen belül láthatod. A bevásárló központ előtt ülő, nem túlöltözött (szoknya+atléta) asszony a földön ülve szoptatott egy apróságot. Hihetetlen koszos volt mindkettő. Előtte tálka, abba várja az adományokat. Nem sokkal később az utcán két darab ezüst színű 600-as Mercedest nézhettem meg amint elhajtottak mellettünk. Amilyet láttam az amszterdami reptéren kiállítva, csekély 80.000 euróért…
folyt.köv. Türelem, tornaterem.
3 komment érkezett
- 1. ovidius (Válasz erre)
2010. 10. 05. 19:02
Probald majd ki, akar a szallodaban, akar az utcai arusoknal kaphato gyumolcsitalokat, pl kokuszba szivoszal :] Kivancsian varom a tobbi utielmenyedet.
@ovidius: üdv itt - írtam erről ("Ha utcai árustól veszed, aki meglékeli neked a kókuszt egy machetével, s tesz bele egy szívószálat, ő 1.50 – 3.0 –ig kér érte"), s ott kóstoltam is :) Nekem nem ízlik... De ha csak ezen múlna, már a jövő hónapban fogyasztanám a helyszínen :)
@ovidius: Nahát, egy régi ismerős! Hello! :)
Defalla, bocs az offért.
2011. febr. 8. 21:57 - írta defalla
It az ideje, hogy folytassam amit abbahagytam. S még nem az utolsó rész következik!
Pár nap múlva eljött a búcsúzás ideje. A kísérőm/segítőm „bejövős” mélyhegedűs srácnak odaadtam a magammal vitt Beethoven partitúrákat (4.; 7.; 8. szimfónia), remélem azóta rongyosra olvasta. Mert az jó. A hőség nem hagyott alább a búcsúzási napon sem. Annak ellenére várakozás volt bennem, hogy búcsúzni kellett. Szeretnék még visszamenni oda. Búcsúztam magamban a várostól, azoktól a kedves mosolygós emberektől, akiket megismertem ebben a pár napban. Nyelvi nehézségeink persze akadtak, de az nem jelent semmit. Legalábbis nem sokat. A „zenész keveréknyelv” mindenhol érthető. Gyülekezni kezdtünk a szálloda előterében, még készült pár fotó a személyzettel, fülig érő szájjal, teli pofával. S mielőtt megérkezett a kisbusz – ami visszaszállított többek közt engem is Sao Pauloba - , a szálloda egyik portása telefonálásba kezdett. Odakért a pulthoz, a kísérőmet is, ők nagyon beszéltek, de én egy szót sem értettem. Mintha Misit emlegettek volna. Sok-sok oké elhangzott, majd kézfogás, integetés a busz ablakából s már úton is voltunk visszafelé. Tudva azt, hogy egyhamar nem fogok visszatérni erre a környékre, próbáltam minél többet látni az elsuhanó tájból. A buszban zajló beszélgetéshez nem csatlakoztam – főleg mert nem értettem őket. Ékes portugál/spanyol/angol nyelven folyt a társalgás. Az, hogy spanyol nyelven is, azt csak onnan tudom, hogy az Argentin zeneszerző srác is ezzel a busszal jött. Útközben egyszer megálltunk egy útszéli pihenőnél – pisi/kaki/dohány - , majd mentünk tovább.
Guarulhos reptéren kipakolt a társaság, vettem volna ki a cuccom, amikor a sofőr kézzel-lábbal magyaráz, hogy engem tovább visz. Ismét elhangzott a „Misi” név többször is. Kezdtem megnyugodni. Már azért is, mert eszembe jutott, ki is ez a „Misi”.
Misi nem más, mint az akkori osztályom egyik tagjának bátyja. Amikor mondtam az osztálynak, hogy hová utazom, akkor az egyik lánykának felcsillant a szeme, s mondta, hogy a bátyja ott él, s az Anyukája épp’ akkor van kint látogatóban. Hívjam fel telefonon, s majd segít.
A sofőr elvitt Misiékhez. Az édesanyja állt az ajtóban, mellette sok bőrönd, nagytáska, kistáska… Indultak a reptérre. A srác mondta, hogy kikíséri az anyukáját a reptérre, s majd jön. Jött helyette egy munkatársa – szintén magyar srác - , hogy legalább tudjunk beszélgetni, s Misi feleségének ő tolmácsolt. Misi felesége egy japán hölgy. Gyönyörű rajzokat láttam, alig győztem nézni. Misi és csapata tetováló szalont működtetnek a városban. A rajzok mellett láttam pár fotót Misiről és japán feleségéről – enyhén szólva is hiányos öltözékben voltak láthatók mindketten – amin a tetoválásaik vannak kihangsúlyozva. Kiültünk a ház lépcsőjére füstölni, én a helyi dohányterméket szíttam(sic!), a srác előszedett a zsebéből egy nejlonzacskót, meg papírt, s csavarta a cigit. Nem kérek belőle? Szívesen csavar egyet nekem is. Köszönöm, jó ez az előre gyártott – a magammal vitt saját töltés elfogyott. A srác – nevét sajnálatos módon elfelejtettem – kérdezte, füvezek-e. Mondtam, hogy nem. Még nem próbáltam. Mosolyogva kérdi: S nem is akarod kipróbálni? J A válaszom nemleges volt. Nem, nem akarom kipróbálni. Csak egy szavamba kerül, s csavar egyet nekem is. Merthogy ő épp’ olyat füstöl. Nem gond, engem cseppet sem zavar. Beszéltünk pár dologról s vártuk, hogy Misi megjön a reptérről. Pár óra várakozás után meg is jött, én felajánlottam hogy kóstoljuk meg a tatui-ban kapott cukornád pálinkát, aminek eleget is tettünk. Csak kóstolási szinten!
Majd elindultunk leendő szállásom felé. Mennyire tudok tájékozódni ismeretlen helyen, mert holnap délre várnak ebédre. Ők dolgoznak, de ebédre s majd vacsorára várnak. Megnyugtattam őket – magam is – hogy megtalálom a házukat. Akkor főleg, ha fel is írják az utca nevét :) Gyalog mentünk, nem volt messze a szálloda. A szálloda mellett benzinkút, azzal átellenben egy kávéház/söröző/kocsmahivatal. Még ott megittunk egy jóéjszakát sört, s mosolyogva mondták, hogy a szállodát mindig meg fogom találni, bármerre is kószálok el gyalog. Tízemeletes, semmi különös. Nem azért, hanem az utca miatt. Miért, ez milyen utca? Van valami megjegyezhető neve? Olyan, amit én is meg tudok jegyezni, de nem törik bele a nyelvem? Persze. Az utca neve: Fradi :)
Folyt.köv.
2011. márc. 5. 23:13 - írta defalla
http://www.hotelbali.com.br/apresentacao.htm
Itt laktam három napot (két éjszakát) mielőtt hazaindultam. Egy ilyen nagyvárosban sosincs csend. Reggel néztem, ahogyan az utcán elindulnak a kétkerekű kordéval az emberek szemetelni. Akik összegyűjtik a még használható szemetet, hatalmas kartondobozokat lapjára hajtva, sörös/üdítős dobozokat/stb. Én is elindultam felfedezni a környéket. Először visszasétáltam a vendéglátó háza felé, majd a környéket vettem szemügyre. Gyalogláb persze, nem mertem felszállni egyetlen buszra sem…
Nem túl messze a hoteltől az egyik utcában boltok egymás mellett szinte a végtelenségig. Mindegyik üzletnek az utcára néző része nyitva, s kipakolva az áru. Rengeteg apró bútor, székek, asztalok, könyves szekrénykék, pipatóriumok mindenféle színgazdagságban, formában. S a bejáratnál, vagy kicsit beljebb meg s nézheti az arra járó, hogyan dolgoznak. Vagy csak beszélgetnek, állandóan mosolyognak, s nevetnek. Akiket láttam dolgozni, azok mind a bútorokat faragták. Gyönyörű faragásokat láttam. Aztán következett sok virágbolt. Mint nálunk a temetők környékén. Csak koszorút nem láttam. Az út másik oldalán csak egy hosszú, téglából rakott kerítést láttam, időnként egy-egy kiskapuval megszakítva a folytonosság. A kerítés mögé nem láttam, de a fákat igen, amik mögötte voltak. Elmélázva bandukoltam, a virágosok után pedig különböző harangokat árusító üzletek jöttek, majd pár sírköves. Ugyanúgy faragták a köveket, mint a fafaragók a szekrénykék díszítését. Csak kicsit hangosabbak voltak. De ez senkit nem zavart, lévén borzasztó nagy a forgalom.
Elbámészkodtam még egy darabig ebben az utcában, majd elmentem Misihez, ahogy megígértem. Japán felesége meglepett egy „igazi” kicsit csípős marhapörkölttel, s ahogy illik, nokedlivel. Ebéd után szieszta. Majd visszamentem a hosszú kerítéshez. Kíváncsi voltam, mi van mögötte. Jó sokat gyalogoltam, de nem tévedtem el. A város egyik nem kicsi temetője volt a kerítés mögött. Két dolgot – ha csak tehetem - nem szoktam kihagyni, ha valahol külföldön járok. Ez a kettő pedig az élelmiszer piac, és a temető. Valamint pár helyen (Rostock, Kiel, Hamburg) a halpiac :)
A temetőknek van valamilyen varázsa. Nem csak azért megyek be egy temetőbe, mert „szakmai ártalom” – eddigi életem során több mint 2000 (kettő ezer!) temetésen vettem részt. Nem tudom megmagyarázni, de valami olyasmit érzek/gondolok, hogy egy népről sokat elárul az, hogyan bánnak a halottaikkal. Mennyire van „rend” a temető(k)ben. Nos, elcsodálkoztam több dolgon is. A tisztaság meglepő. Nem láttam egyetlen síremléket sem, ami elhanyagolt – urambocsá’ előző évi virágmaradványok – lett volna. Az is érdekes volt, hogy színesek a síremlékek, s nagyon sok szobor van. Úgynevezett „egyéni” sírokon, tehát nem köztéri szobrokra gondolok. S furcsa volt számomra, hogy vörös a föld. Ezt addig is láttam már, csak nem volt annyira feltűnő, mint itt a stiglinc kertben.
A szobrok sokaságára rákérdeztem. A válasz: ha egy tehetős ember elhalálozik, akkor a család eladja az ingatlant – nem vesznek össze rajta – s annak az árából készül a síremlék. Szoborral, vagy szobor nélkül. Az alkotások is sokrétűek. Az Ó-világból elszármazottak s utódjaik általában a katolikus egyház valamelyik szentjét ábrázoló szobrokat készíttetnek. A Keletről – pl. Indiából – származók pedig a színes/mintás síremléket részesítik előnyben.
Temetést is láttam. Persze nem pofátlankodtam közel, de asszem eleget láttam. Négy fickó hozta a koporsót, utána a (szurkolók)=gyászolók, de nem fekete/fehér ruhában, hanem színes mindennapi viseletben. Némelyik rövidnadrágban. A gyászoló sor végén pár ember üvegekkel a kezükben. Betették a sírba a koporsót, a pap beszélt, közben a gyászolók a magukkal hozott üvegekből ittak. Gondolom, nem zőőődteát. Mindegy. A pap elment, utána szétszéledtek a gyászolók, s szanaszét dobálták az üvegeket. Ezután került sor az elhantolásra. A négy fickó, akik a koporsót vitték, mikor végeztek, összeszedték az eldobált üvegeket, szépen elrendezték a terepet s távoztak. Maradt a – viszonylagos – csend.
A Sao Paulói élelmiszer piacról már írtam, nem ismétlem meg. Még egy rész van vissza, de türelem, tornaterem.
1 komment érkezett
Nagy igazság az,amit a temetőről írtál ..
Jó kis út lehetett :)
2011. márc. 15. 22:50 - írta defalla
Elérkezett a búcsúzás ideje. Misi kikísért a buszhoz, ami kivitt Guarulhos reptérre. Kb. egy órát mentünk a helyi járattal addig, ahonnan a reptérre menő buszok indultak. Onnan még 37 km-re volt a reptér. Kiértem, megkerestem az indulási helyet, majd megnéztem a vámmentes üzletet. Vettem pár apróságot, minek hozzam haza az aprót…
Preparált állatokat nem vettem, pedig volt az is „dögivel”. Piranha-k többféle méretben, mindenféle formájú, érdekes színű lepkék a postai bélyeg nagyságútól a majd’ A4-es nagyságig, madarak, hüllők, ásványok. Volt látnivaló bőven.
Aztán csekkolás. Kivettem a zsebeimből mindent, ám a rendszer mégis beriasztott. Na, le is izzadtam. Persze, az övcsat. Ismételt – öv nélküli lecsúszós nadrággal – áthaladáskor már tiszta voltam. Áááá, nem izzadtam cseppet sem…
21:55-kor indult a gép Amszterdamba. Az ellátás szinte ugyan olyan, mint jövetelkor. Most sem ettem meg a zöld szín különböző árnyalataival bíró algát, hiába volt mellette a guszta igényes csirke (á la Iguazu). 12:20-kor landoltunk Amszterdamban. Útközben kis alvás, jó muzsikák - a nagy sötétséget nem bámultam, a Napfelkeltét sem láttam, pedig Kelet felé jöttünk. Na jó, ÉK de akkor sem láttam. Majd.
14:15-kor indultunk Amszterdamból, 16:15-kor (nem annyira simán) landoltunk Ferihegyen. Cseppet dobálta magát a gép, vagy az időjárás nem volt annyira kegyes, de semmi gond nem volt. S végre láttam a fővárost s környékét felülről – saját két szép mosolygós szememmel :P Az idő hűvös, hogy azt ne mondjam, nem banánérlelő. Vártam a srácot, akivel megbeszéltem hogy érkezéskor is furikáz – az autójában hagytam a télikabátot, sapkát, sálat. Sehol senki. Telefonáltam haza, hogy megérkeztem, nem zuhant le, stb.
Aztán próbáltam elérni a srácot, de nem vette fel a telefonját. Huhh… Próbálkoztam egy darabig, majd szépen előszedtem a csomagomból egy pólót, meg még egyet, aztán ez mind felkerült rám az ing alá, majd a zakó. Nem annyira élveztem a havas esős príma időt, míg visszaértem st.Endrére, de visszaértem. Persze busszal, hévvel. A ház elé érve a bolt felől megjelent a srác…
„Hello deFalla, már visszajöttél? Most akartam indulni érted, itt hozom a kabátodat, miegyebet. Nem akartam, hogy átfagyjon az autóban.” Hmm… Rendben van, szia XY – fasza gyerek vagy! Nem arról volt szó, hogy a reptéren találkozunk?
Mint kiderült, félreértettük egymást. Ő valamiért azt hitte, hogy hét óra 15-kor érkezik a gép. Igaz, a négy és a hét eléggé áthallásos. Már mindegy volt, visszaértem. Kipakoltam a cuccot, beszóltam a szomszédnak, megérkeztem. Megittunk egy sört, és összepakoltam, amit másnap hoztam haza. Másnap hajnalhasadta előtt indultam, Hév, meg villamos és kisvártatva (három óra a távolsági buszon) Hazaértem 9:30 körül. A keresztfiamék születésnapján. Engem (is) hozott a Télapó. Ennyi volt a „74 hónap” bejegyzésileg.
Köszönöm a türelmet!