Ma ismét/megint utolsó búcsúzáson voltam – nem jó szó a temetés. Akkor sem, ha csupa magas magánhangzó van benne. Városunk utolsó s egyben legkorosabb prímásától búcsúztam, s velem együtt búcsúztak a még meglévő muzsikustársak, T. bácsi három unokája, s három dédunokája. Feleségét, fiát, fia feleségét, keresztlányát 20 hónap alatt temette el sok évvel ezelőtt. Egyedül élt, de nem magányosan. A városban egy bizonyos életkor felett mindenki ismerte.
Szerettem vele beszélgetni, nagyokat nevettünk mindig. S miről is beszélhettünk volna elsősorban, ha nem a muzsikáról? A muzsikáról, s a sok-sok ismeretlen ismerősről, akiket én csak hallomásból ismertem. A nagy, dinasztikus cigányzenészekről, s Családjaikról. Mindegyik muzsikusnak volt/van egy mellékneve, amit örökölnek. Így lehet valaki „Kis Nokedli” vagy „Kis Bóher”. Nem csak a családnevükre büszkék, hanem a ragadványneveikre is. S jól is van ez így! T.bácsi volt oly’ kedves, s évekkel ezelőtt felajánlotta a tegezést: „deFalla, csak nem teszed meg, hogy magázol? Apudat ezer éve ismerem, dolgoztunk is együtt, Anyudat is ismerem, mióta a lagzijukban én is muzsikáltam kb. huszadmagammal együtt a kaszinóban. '58-ban a legnagyobb, legszebb lagzi volt."
Egy végtelenül jószívű, barátságos, huncutszemű, ám szerény, halk szavú kis öreg volt, aki általában kuncogott, de tudott nagyon nevetni, ezt a könnyei csorgásából látni lehetett. Sok sztorit tudott, kifogyhatatlan volt a történetekből, nem feltétlenül csak a zenével kapcsolatosan, de 84 éve alatt mindenütt muzsikált, ahol érdemes, amit a cigányzenészek, azon kívül a nótás kedvű emberek is ismernek, ha másként nem, hírből. A tévének köszönhetően. Nem utolsó sorban, mindenkit ismert – s itt sem csak a muzsikusokra gondolok, hanem akiknek húzta. Igaz, az átkosnak kikiáltott időben a pártemberek másnap nem mindig ismerték fel az utcán… T. bácsi ezen nem bosszankodott, csak megjegyezte. Mindentől függetlenül legközelebb ismét eljátszotta a nótáját, ha kérte.
Amikor találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy van a család, Nagyapa, Mama (=defalla felmenői), s mindig mondott egy történetet. Nem ismételte önmagát, csak akkor, ha a hallgatóság nem csak én voltam. Ha az idő úgy engedte, minden nap a Városháza előtti téren, a fák környéki padok valamelyikén volt a találkozójuk. Muzsikus társakkal, és fiatalokkal, s mindenkihez volt egy-egy jó szava, kérdése, kacsintása. Nyáron pár napig nem láttam, kérdezgettem a cimborákat, merre van a korelnök úr. Mert Úr volt Ő a szó nemes értelmében! Nekem itt kezdődik az Uram megszólítás, az ilyen embereknél. Gyengélkedik, azt üzente. Nahát, akkor elmegyek hozzá.
Természetesen nem üres kézzel – nagyon szeretett enni, Nagyapa mesélte, hogy ifjabb korában néha „bólintott” is, de sosem ment át alfába… (bólintott=röviditalt ivott) Vittem neki csontozott, füstölt sertéscsülköt, s két kis palack német keserűt az ártani nem használ jegyében.
A Városházától egy saroknyira lakott, hamar megtaláltam a helyet, sokszor invitált előtte, hogy nézzem meg a lakását. Akkor volt ott az ideje. Amikor ajtót nyitott, széles mosolygással tessékelt befelé „meg ne ijedj a cicától” – az előszoba sarkában egy kb. 60-80 cm magas ülő párduc díszelgett teljes pompájában. Festett porcelán gyönyörűség. Sosem láttam még hasonlót sem! „Gyere, gyere a konyhába, még pár perc s kész vagyok. Közben azt vettem észre, hogy rágógumit rág. Nem életkorfüggő a rágógumi élvezete, nem találtam benne kivetnivalót, miért is találtam volna. Gyönyörű illat volt a konyhában, leültetett, s folytatta a munkát. S közben beszélt. „Megijesztettek a cimborák, hogy gyengélkedem, ugye? Nohát, semmi bajom, csak kaptam két és fél kiló bőrös kacsa farhátat. Ha elárulom nekik, itt köt ki a fél kerület” majd felém fordult s kuncogott magában. „Tudod defalla, minél öregebb leszek, annál jobban szeretem a kacsatepertőt. A bolti fogam nem viszi, így egyre tovább tart, míg megeszem. Most is azt rágcsálom, olyan vagyok, mint a teknősbéka, ha vastagabb szárú levelet eszik – csak mammogok rajta. De milyen jó is így! Add ki a tejet a hűtőből, egy kicsi pohárban van. No, most figyelj!” S a következő mozdulattal azt a mókányi tejet belefordította a lábasban fortyogó kacsazsírba, amiben még a tepertők is benne voltak. Volt ám sistergés :)
Nem hagyott segíteni. „Egyemberes ez, csak figyelj” s elzárta a lábas alatt a tüzet, majd fogott egy krumlitörőt, s kezdte belemerni a tepertőt, a zsírral együtt. Csurgott a zsír a lyukakon, majd összeszorította, hogy a tepertő ne legyen csak száraz. A zsír jénai edénybe került, a tepertő pedig mázas cserépedénybe. A lábas alján hagyta a zsír alját, a „ruskóját” (=sűrűjét). „Príma lesz ez hajában sült krumplival, lila hagymával, meg másnapos kenyérkével”
„Anyud is így csinálja, cigányosan? Tudom, ez így svábos, de én nem sváb vagyok, hanem cigány. Muzsikus cigány, aki szeret enni, inni, mást is szeretnék, csak már nincs kivel, s nincs mivel :)”
Szeptember 18-án találkoztam vele utoljára. Nagyapa papírjait intéztem a Városházán, jöttem ki, ott ült a csapat az egyik padon. „Na, hogy van Apud?” Nem tudta még… Elmondtam. Csak nézett rám, s csorgott a szeméből a könny… „Defalla, nincs mese, én következem… Tudod, soha nem volt titok, hogy gyerekkorunkban volt egy focicsapatunk. Jóapád s én voltunk még meg a csapatból, mindenki a másik oldalon van rég… Egyedül maradtam a focicsapatból. Megyek utánuk.” T. bácsi, nem kell sietni, ki fog velünk ezután nevetni? „No, nem is megyek önként, de eddig az ördögnek sem kellettem” – s az elmaradhatatlan huncut mosoly már ott is volt az arcán.
Október 19-én a reggeli órákban átment Ő is a szivárványhídon – nyugodj békében T. bácsi!