Noétól kezdem (ahogy szoktam). Első, s a mai napig – hellyel, közzel – működő blogomat 2007. november 23-án indítottam . Másodikat az azóta megszűnt freeblogon 2008. december 12-én. A köztes időben bukkantam rá ifjabb sorstársaim bejegyzéseire. S lassan érlelődött bennem, hogy elindítom a másodikat, ami már nem csak lustaságból íródik. Nem hiszem, hogy fel tudnám sorolni, mennyi blogot olvastam az elmúlt években. Most is az a szokásom, ha rálelek egy blogra, s tetszik amit olvasok, akkor végigolvasom az elejétől. S közben lecsapódik bennem az olvasottakból valami. Egy kis összegzés. Sok mindentől függ, hogy milyen kép alakul ki bennem, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
Az ’ámítógép áldásait magam nehezen szoktam meg, minden változ(tat)ás feladja a leckét. Szóval elindítottam a másodikat, s kaptam segítséget több embertől is, hogyan lehet oldalra „kilinkelni” azokat az oldalakat, ahová járok olvasni. Volt olyan időszak, amikor közel ötven blogot olvastam s néha hozzá is szóltam. A majd’ ötvennek legalább a ¾-e ún. meleg ego-blog volt.
Az elég hamar kiderült, hogy valószínűleg én vagyok a korelnök a blogot írók közt. Ez különösebben nem jelent semmit, remélhetőleg nem bántottam meg senkit. Direkt biztosan nem, békés embernek tartom magam. Nem hiszem, hogy valakinek a kora felhatalmazná bármire is a többi embertársával kapcsolatban.
A társkeresés ebben a virtualizált világban is döcögős, nem tudom ez áldás vagy átok. Vagyis amennyire áldás, annyira átok is. Van mihez viszonyítani, az emlékezőtehetségemet örököltem – s emlékszem, cca. harminc évvel ezelőtt is az akkori ötvenesek a felgyorsult világról beszéltek. Az is igaz, hogy ha feladtam egy levelet, azt másnap megkapta az illetékes, vagy legalább a postaládájában landolt. Az elküldött csomag pedig két nap alatt eljutott a címzetthez. Ha a kettőt összeadom, az is csak három nap. 3x24 óra alatt értesíteni lehetett szinte bármelyik cimborát, miről van szó. A telefonról nem írok külön, az is megérne egy bejegyzést. (Csak kicsike adalék: az én Őseim 16 évet vártak arra, hogy a telefon áldásainak örüljenek.) Ha táviratot kellett küldeni s az nem dísztávirat, akkor az sosem jelentett jót. A feladástól számított négy órán belül kézbesítették a címre.
Miért is írom ezt a hosszú(nak tűnő) bevezetőt? Tulajdonképpen a blogolásról akarok írni. Ki, miért, minek, mennyit, meddig, stb… Az általam olvasott blogok többsége híradás az írójáról. Vagy azzal, amivel foglalkozik, vagy a hobbijáról, vagy teljesen másról, ami éppen foglalkoztatja, öröméről, bánatáról, bosszankodásáról, stb. Egyik szókimondóbb, másik visszafogottabb, de egyben mindegyik hasonlít a másikra s egyben az összesre: Olyasféle közlés, amit jó megosztani. Jó, mert örömet okoz, vagy csak simán azért jó, mert ha „kiírja” magából, akkor valamiféle megnyugvás állapotába kerül a szerző/író.
Gondolom, mindenkinek van saját receptje, hogyan tud kikapcsolni a mindennapok körforgásából. Az ember (=homo sapiens) társas lény, muszáj (csakazértis(sic!) leírom így is: muszály) beszélgetni. Aki senkivel nem beszélget, előbb-utóbb magával kezd el beszélni, ami szerintem teljesen rendben van. Nem kell ahhoz őrültnek lenni, hogy valaki magában beszéljen. Gondolkodni tudó ember a gondolatait is mondja hangosan, ha úgy akarja – s ez nem feltétlenül jelent egyet azzal, hogy őrült a szó klasszikus értelmében…
Na, szóval ott tartok, hogy az ember fia olvassa a bejegyzéseket, s kialakul benne egy kép – s ha nem is zárkózik el teljesen, eljön az idő, amikor többet szeretne tudni a blogot író személyéről. Hogy miért szeretne többet tudni? Erre nem tudom a választ, azt tudom csak, hogy én szeretem az olvasottakat személyhez kötni. Személyhez, archoz, mozdulatsorhoz. Nem tudom, ezt minek nevezik, biztosan van rá szó.
2009. augusztus 28-án voltam az első blogtalálkozón, Captain szervezte az Eklektika nevű helyre. S végre találkozhattam a blogot írók közül néhány taggal. Akkor is örültem, s most, hogy visszaemlékszem, most is mosolygok :)
Napra pontosan 56 hónapja írtam a következőket: „… deFalla optimista, nem hiszi (csak néha) hogy a világ csúnya. Vannak hibái természetesen. Soha nem volt normális, esetleg csak értelmes. Azok közé az emberek közé tartozik, akik azt csinálják, amit szeretnek. Azt viszont állandóan.
S az elmúlt egy, másfél évben (+ 56 hónapja) a „blogolásnak” köszönhetően nagyszerű EMBEREKET ismert meg. Csupa nagybetűvel. S kellett ez már neki. Mert melegnek lenni nem mindig happy. De vagyunk páran ezen a bolygón. Ha ez nem is tetszik mindenkinek.
Nem azért dolgozom (most már) többet, hogy ha emlegetnek, akkor ne azt mondják először: jaaa, a részeges buzi? Igen, volt az életemben pár év, amikor erősen kötődtem a legális tudatmódosítókhoz. Olyannyira, hogy a munkám rovására (is) kezdett menni. Sikerült kijönnöm belőle (Családomnak és Barátaimnak köszönhetően), azóta csak drasztikus ivó vagyok. Büszke semmi esetre sem vagyok rá.
S hogy lehetek vagy sem valamire büszke? Sok szépségben volt részem a munkám során, s még tudom, hogy lesz is. Időnként besokallok nem csak az általam vállalt munkákba (legjobb múzsa a határidő), hanem az emberi butaságba. Nem értem időnként, hogy viselkedhetnek az emberek úgy, ahogy. Minek jár pl. templomba az olyan ember vasárnap, aki a hétköznapokban nem érdemli meg hogy embernek nézzék! Vagyis megérdemli: rossz ember. Valószínűleg én az ő szemében vagyok rossz ember. Mert neki felfoghatatlan a melegség. Nincs hozzá agya. Vagy van, csak jól titkolja. Már nem érdekel nagyon az emberek véleménye, hogy mit gondol(hat)nak. Nem akarok megtéríteni embereket, bizonygatva azt, hogy milyen jó melegnek lenni. Minden esetre jobb ember vagyok így is, mint aki esetlegesen félrészegen „csinál” gyereket, majd nem neveli fel. Nem a gyerekvállaláshoz kell felnőni, hanem a felneveléshez. S ennek szerintem semmi köze sincs ahhoz, hogy valaki meleg, vagy sem.”
Na, már befejezem, összekapom magam (+megborotválkozom) s indulok koncertre - hallgatónak :)
Rock koncertre! Ugyehogyugyenemvagyoknormális? (sic!) :P
Egy kis háttérzene ajánló:
Köszönöm a türelmet!