Tizenöt nap. Ennyi idő telt el legutóbbi bejegyzésem óta. Sok. Soknak tűnik. Előjött legendás(?) lustaságom, a „majd holnap” általam jól ismert emlegetése. Pedig nem a boldog semmit tevéssel múlattam az időt. Amilyen balga tudok lenni időnként… Megfáztam. Nagyon. Még nem az igazi, de már sokkal jobban vagyok – megkínlódtam. A 13-i próbán vettem észre, hogy bennem van a nyavalya. Hétfőn még rátettem egy lapáttal (nem direkt), rövid ujjú ingben s mellényben elmentem egy megbeszélésre a művházba. Ami ugyan hetente (néha többször is) megtörténik, de akkor lógott az eső lába, s nekem sem kedvem, sem időm nem volt visszafordulni sapkáért, netán esernyőért. Így aztán meg is áztam betyárosan. Keddre belázasodtam, s előjött a megfázás minden tünete a hidegrázástól a torokfájásig. Szerdán a megyeszékhelyre kellett mennem, mert a cégbíróság csak személyesen adja ki az igazolást, amire szükségem volt. Summa summárum, megkínlódtam azt a pár napot, míg helyrejöttem.
A baranyai utazás ismét elmaradt, de a betegség nem akadályozott volna meg – nemes egyszerűséggel az anyagiak nem kellő mennyisége miatt kellett távol maradnom. Meg kellett hozni ezt a döntést, nem akarok magam előtt görgetni olyasmit, amire nem tudok megoldást. Nem vagyok az utazás elhalasztása miatt valami hű, de happy… Nagyon szerettem volna elutazni, de … De sok dolog van előttem, cseppet sem lesz az előttem álló időszak egy fáklyásmenet, akkor sem, ha szeretem csinálni azt, amivel foglalkozom. S mennyi mindent lefaragtam már. A kilóimból nem.
Holnap ismét jelenés van a proszektúrán, megbeszéljük a május 1-i menetet, pár szót az előttünk álló munkáról, s ha már együtt vagyunk, akkor dudálunk is egyet. Mert a zene az kell. Köszönöm a türelmet.