2013. július 13-án találkoztam veled, s kedveseddel, miután előző nap hazajutottál egy nagy műtét után. Mindig nagy nevetések kísérték a mi beszélgetéseinket, találkozásainkat. 180 nappal voltál korosabb, mint én – de egy korosztály, együtt jártunk zeneiskolába, egy utcában laktunk, Szüleink, rokonaink ismerték egymást, netán együtt is dolgoztak.
Nagyon sok közös élmény fűzte össze a mi barátságunkat, annak ellenére is, hogy más-más úton indultunk el. Egy olyan közös élmény, mely egy nagy közös családban bontakozik/bontakozott ki igazán. Apukád mellett fújhattam évekig, természetesen ismertem mestereidet, akik tanítottak. Az én mestereim is ők voltak. Zenekari tagok, akik a zeneiskolában is tanítottak.
Sok mindent megéltünk együtt, zenekari versenyeket, fesztiválokat, az utazásokat, a mindenkori stresszt feloldó közös italozásokat, világmegváltó tervek álmát, nem is tudom felsorolni…
Bíztam benne, hogy a találkozásunk nem az utolsó lesz – s mégis az lett. Végtelenül elszomorít a tény, hogy nem hallhatom többé mennydörgésszerű hahotázásaidat, a szava járásodat – amit már évek óta emlegetünk - , s nem fogom többet hallani a hangszered hangját sem.
A novemberi koncerten üresen maradt a széked… Sokat emlegetünk (Apuddal együtt), itt vagy a szívünkben. Hiányzol nekem, nekünk. Nyugodjatok békében!