Valahogy csak el kell kezdenem leírni a pénteki rendezvényt, amit nemes egyszerűséggel „amikor a hóhért akasszák” névvel illettem. Nem utolsó sorban pozitív energiákat kértem ismerősöktől az önként (s dalolva) vállalt, produkciónak utólag sem nagyon nevezhető tevékenységemhez. Na, csak kijöttem a cicerói körmondatból, jambusokból.
Történt ugyanis, hogy deFalla elvállalt egy fellépést, kihúzván méregfogát az egész mizériának, ami nem más, mint egy nyögdíjas amatőr gálának nevezett rendezvény, amit idén kilencedszerre rendeztek nálunk. Járási megmozdulás, a szépkorúak ilyenkor mutatják be, hogyan énekelnek/táncolnak/verselnek/stb. Csapatunk is kapott egy hívogató szózatot, csak az anyagiak hiánya miatt nem léptünk fel – a csapat átlagéletkora jogosította volna a részvételt, de hogy ne maradjunk ki belőle, így rábólintottam, hogy fellépek én az eredeti hangszeremmel, a zongorista kíséretében.
Sokat nem tettem érte, csak magamnak tehetnék szemrehányást, de nem teszek. Tanultam az esetből. Két darabban gondolkodtam, szerdán ez redukálódott egyre, mivel a zongorakísérést elvállaló srác épp a Dunántúlon volt dolgozni – elfelejtettem szólni neki a pontos időpontról, így elvállalt egy munkát. Sebaj, akkor játszom szólóban. Ami nem csak azért jó, mert nem kell alkalmazkodni senkihez, hanem azért is, mert csak magamat okolhatom, ha nem úgy sikerül…
Száz szónak is egy a vége: bátorság, vagy inkább vakmerőség volt elvállalni ezt a szereplést. Egy dologra viszont ráébresztett, amit szerintem eddig is tudtam, de mennyivel könnyebb beszélni róla, mint kivitelezni… Gyakorlás nélkül csak a rutin sok mindenen átsegít, falkában (zenekari játékban jobban) szinte észrevehetetlen. Ám kiállni egy szál hangszerrel a színpadra úgy, hogy az évtizedekben mérhető valamikori fújásnak a nyomai vannak csak s a szeretet, a darab iránti alázat… S ehhez nem párosul a minden napos, de legalább heti kétszeri hangszeres gyakorlás… Nos, ez felelőtlenség volt tőlem. Büszke semmi esetre sem vagyok magamra! Nem (annyira) keresek kifogást, kölcsön hangszerrel fújtam, botor voltam, azt hittem hogy… Nem jött össze. Ennyi. Vigasznak sem vigasz, hogy rajtam kívül tetszett a közönségnek :D
Ezt fújtam:
A zsűri elnöke – évtizedek óta ismerem – nagyon diplomatikusan fogalmazott az oklevél átadásánál: „deFalla, örülök, hogy színesítette a rendezvényt” Pont.
Ma sikerült beszélnem a leendő zongora kísérővel, s megbeszéltük, hogy jövőre a X. nyögdíjas gálán ha másért nem, a lelki békém egyensúlyának visszaállítása miatt elmegyünk s bedobjuk magunkat a sűrűjébe! Van még egy motiváció ezen kívül is: mutassuk meg, hogy igenis ki lehet állni, s el lehet játszani azt, amit akar az ember! Úgy, hogy elégedett/elégedettek legyünk mi magunk is! Rajtam kívül is van a városban pár ember, aki hasonló korú, hangszeren játszott valamikor, netán a zenekarban is, de év(tized)ek óta „csak” tanít. Kis fricska nekik. S mielőtt valaki azt gondolná, hogy a tanítás ellen vagyok, csak megsúgom: szó sincs róla! Sőt!
Köszönöm a türelmet!