Üdvözlet az erre járó(k)nak! A fülesen most kezdtem el hallgatni Mahler bácsi tizedikjét – a befejezetlent. Cooke nevű úriember fejezte be, a megmaradt tervezet alapján dolgozott. Régen hallottam, itt az ideje az újbóli hallgatásnak. Addig, míg szól a zene, megpróbálom behozni az egy hónapos hallgatásomat. Sok minden történt, sajdítom, azért vagyok fáradt. Esetleg a tavaszi fáradtság döntöget az ágyba. Nem tartok időrendet, ahogyan eszembe jut.
Nos, a nyár eleji fesztivál körül forog jobbára a fejem, cca. öt hét múlva lesz az esemény. Eddig soha nem tapasztalt nehézségek garmadája volt/van előttem/tünk… De nyugodt vagyok. Legalábbis, sokkal nyugodtabb, mint a tavalyelőtti rendezvény előtt. Talán kezdek belefásulni. Már nem kapom fel hamar a vizet, kissé lemondóan legyintek. De a dac munkál bennem, s a „csakazértismegcsináljuk” – magunk miatt, s a szurkolók miatt. Amatőr csapat a miénk, semmi nem kötelező – de tartozom magamnak s az elődöknek azzal, hogy megcsináljuk, amit elterveztünk. 157 hasonló formáció van az országban, ebből a harmadik legrégebben s egyfolytában működő ami csapatunk.
Sosem szerettem a koldulást, néha úgy érzem magam, mint a vándorszínészek a XIX. sz.-ban. Lassan ott tartunk, hogy bármilyen támogatást elfogadunk, nincs választási lehetőség. A választás lehetősége ott lenne, ha a mecenatúra működne anélkül, hogy el kellene köteleznem magam. Tudvalévő, hogy a városban a rosszabbik váltotta az előző hatalomban lévőket… Nem az én világom az előző hatalom világképe sem, sem a mostaniaké. Egyik műv.házas segítő azt találta mondani, hogy „ne foglalkozz velük, csak fogadd el a pénzüket”.
Próbálom magam meggyőzni – kevés sikerrel - , hogy ez a rendezvény a településnek, s a környéken lakóknak (is) szól. Valami olyasmiről szól, hogy miért jó a hagyományokat őrizni, miért kell megemlékeznünk azokról a hétköznapi emberekről, akik az elmúlt 120 évben életben tartották a csapatot, mosolyt varázsoltak az emberek arcára, kiszolgálták a városi ünnepségeket, stb.stb.stb.
Tudom, hogyan működött rendszereken át, ki pénzelte a csapatot – mára eljutottunk arra a szintre, hogy meghallgatnak, sajnálkoznak „kevés/nincs pénz” ám tenni, segíteni… Igen. A részvét ingyen van, az irigységért meg kell küzdeni. A tapsért meg kell dolgozni. A célig vezető út időnként fontosabb, mint a célhoz érés. Ezt sem én találtam ki, de ettől még igaz. Szerintem. Senki sem tudja elvenni, sem megvenni azt a több, mint egy évet, mióta szervezzük a rendezvényt (2013. november közepe, tehát 18 hónapja).
Jelen pillanatban úgy látom, családias hangulatú rendezvénynek nézünk elébe. Sikerült utolérni a volt zenekari tagokat, akik a városból elköltöztek. Akik st.Péterhez költöztek, azoknak a családjukkal sikerült beszélnem. Kevés kivételtől eltekintve mindannyian ígéretet tettek, hogy megtisztelnek bennünket s eljönnek. Örülni. Örülni egymásnak, örülni annak, hogy a néhai muzsikusok mennyi kedves emléket hagytak maguk után.
A csapat nem fog megszólalni stúdiói minőségben, ez a rendezvény nem a „szakmáról szól” – vannak a nagyszerűen működő, jobbnál-jobb zenekarok, gyönyörű hangzásvilággal, hozzájuk képest mi csak a vásári planétás papagáj szintjén vagyunk. De, vagyunk. S ha nem lennénk, akkor a „nagyok” sem tündökölhetnének. De ez így mellékszál. Mindegy. Olyan kalappal köszönünk, amilyen van. Pont.
A különböző pályázatokról, az azokhoz tartozó mindenféle igazolások begyűjtéséről, az adóhatóság, a cégbíróság, hivatalok hozzáállásáról pedig nem érdemes írni. Aki benne van, tudja, miről beszélek. Aki nincs benne, annak legyen elég annyi, hogy naponta kb négy óra, amit a hivatali packázással el lehet tölteni. Idén azért sikerült ezt így csinálni sokkal több időt ráfordítva, mert tavaly karácsony előtt a könyvelőnk st.Péterhez sietett… 17 évig volt az egyesület könyvelője, a kisujjában volt minden.
Folyt.köv.
(85 napnál tartok)