Augusztus közepén lemondtam minden, még augusztusi, szeptemberi szereplést, utazást – mindent, ami miatt hosszabb időre el kellene mennem itthonról. Elpakoltam a határidős s nem határidős kottákat is. Egyedül a szakmai/pénzügyi beszámolóhoz való anyag van elérhető közelségben, de azzal sem foglalkozom – majd szeptember elején, a többiekkel együtt.
13-án csütörtökön reggel bevittük nagyapát a helyi kórházba, hogy a mindkét lábán lévő vizet sikerüljön ellenőrzött körülmények közt a doki irányításával elhajtani. Mint menet közben kiderült, nem csak a lábán, a bokájánál látható vízzel van gond… Mindkét bokája akkora volt, mint egy-egy konyhai mozsár.
Még aznap délután hazahoztuk, ő ott nem marad – gyors tárgyalás a dokival, vihetjük, másnap reggel vigyük vissza. Hazahoztuk, bátyámmal együtt ketten hoztuk fel a második emeletre – másnap reggel időben vittük vissza, de már tolókocsiban vittem az ágyhoz, szó szerint jártányi ereje nem volt.
Vérvétel után sikerült rábeszélni, hogy egyen pár falatot. A vérvétel eredményére várni kellett, az nem hipp-hopp működik. Zavart volt – jobban, mint előtte bármikor. 60-70 évvel ezelőtti történeteket kezdett el beszélni, kevés idő után motyogásra váltott, időnként kuncogott is magában…
Megmakacsolta magát, nem vesz be gyógyszert, majd otthon. A doki azt mondta, nagyobb tortúra lesz nagyapának is, nekünk is, ha minden nap kétszer akarjuk oda-vissza szállítani – s nem is engedi. Infúziót kapott. Elaludt.
Másnap reggel a katéter már benne volt, s be is volt pelenkázva. Az ápolók szerint minden evési kísérletet visszautasít, nagyon ritkán iszik csak pár korty vizet. Szinte állandóan alszik, s beszél is álmában, de nem nagyon érteni, hogy mit. Egyik ápoló kérdezte, hogy kicsoda Gedeon úr, s Angyal Józsi, akiket sokszor emleget álmában. Nos, Gedeon úr a város egyik hentese volt a háború után, olyan hogy Angyal Józsi, olyat nem ismertem. Józsi bácsit igen, aki nagyapával együtt járt iskolába, s együtt is voltak katonák, együtt is dolgoztak. Az „angyal” a beceneve volt Józsi bácsinak – akit két éve utolsó útjára kísértünk… Akikkel beszél ébren, vagy álmában, már mindannyian a híd túloldalán vannak - két hónapja, vagy 75 éve...
Már nem ismer fel senkit a családból sem – Mamát sem ismerte fel 20-án… 23-án volt házasságkötésük 57. évfordulója. 24-én hétfőn reggel sikerült a dokival beszélni, kedden az ápolási osztályra átvitték. Időnként vannak tiszta pillanatai, megkérdezte, miért nem engedik haza, a bokájáról már lement a víz, már olyan vékony, mint egy balerinának…
Hiszem, hogy vannak csodák, ám a tényeket figyelembe kell venni – s ez nem érzéketlenség. A doki szerint nagyapa már nem fog hazajönni.
Nehezen mondok ki dolgokat, ha egyáltalán…
Még talán van egy kis időm, s ahogy nagyapa mindig mellettünk állt, mi is mellette állunk. Minden más most mellékes.