defalla

• 1897. április 26-án született Johannesbergben. Amikor én megismertem, 81 éves volt. Előtte csak láttam különböző fesztiválokon, ahogyan vezényelte az általa vezetett fúvószenekart. Hihetetlen kisugárzása volt. Egy öreg bácsika, hófehér hajjal. Mindig, mintha skatulyából húzták volna elő. Mindegy, hogy szombat reggel, vagy hétköznap délután. Mindegy, hogy hétköznapi ruhában, vagy frakkban. Viselte a ruhát, nem hordta.
•  
• Nagy tudású ember lévén, mindig csendes volt. Soha nem hallottam, hogy megemelte volna a hangját. Néha lehetett tőle hallani olyat, hogy „crucifixus” de azt mindig mosollyal mondta. Zenekari gyakorlatot tanított a suliban, ahová jártam. S a hivatalos tanórák (zenekari próbák) után páran jártunk hozzá külön foglalkozásra. A tanári szobában mondott életre szóló mondatokat. Felhívta a figyelmünket sok mindenre. Épp’ abban a korban a legfogékonyabb az ember. Sokat köszönhetek Ernő bácsinak. Nem úgy tanított, hogy kiáll a tábla elé s „leadja” az aznapi penzumot. Beszélt. A világ legtermészetesebb módján beszélt arról a csodáról, amit zenének nevezünk. Nem csak a fúvószenéről, hanem muzsikus emberekről, hangszerekről, összhangzattanról, előadásokról, karmesterekről, énekesekről. Ne váljunk „szakbarbárrá” – ehhez szükség van szorgalomra. Ne csak a saját hangszerünkkel foglalkozzunk, de ismerjük meg a többi hangszert is. Mindnek megvan a maga szépsége. S megvan a szépsége a különböző összeállítású zenei együtteseknek. Tőle hallottam először a „C” kulcsokról. Pár évvel később benne volt a tananyagban, de akkor már könnyebb volt a dolgom az olvasásukkal. Apró szakmai fogásokat mutatott, aminek hasznát vettem akkor is, azóta is.
•  
• Nincs olyan hete az évnek, amikor ne jutna eszembe többször, s ne áldanám az emlékét. Nem utolsó sorban azt, hogy olyan szerencsés voltam, hogy életének utolsó hat évében tanulhattam tőle. Muzsikusságot. Nem akarom misztifikálni, de zseniális ember volt! Olyan hallással, s olyan mesterségbeli tudással, hogy szinte felfoghatatlan. Nem csak az előadásokat vezényelte fejből, de a próbákat is általában kotta nélkül tartotta. Egyik zenekari próbán leintette a zenekart, s megkérdezte, ki fújt egy oda nem illő hangot, mert olyan nincs a kottában. A beállt csendben pedig ismét megszólalt a hang – kívülről. Egy mozdony kürtjele volt, azt hallotta. Elmosolyodott, s előkerült a „crucifixus” J Folytattuk a próbát. A mozdony hangja a ferencvárosi rendező pályaudvarról hangzott fel a terembe, nyitva voltak az ablakok, az épület pedig határos volt a pályaudvarral. Életem első nyilvános rádiófelvételét is Ő dirigálta, az akusztikájáról legendás 6-os stúdióban. Meghatározó emlékek/élmények. Csúnya szóval azt írhatnám, rutinos volt.
• A Zeneakadémián tanult, majd az I. világháborúban az olasz frontra került. 1920-tól 1960-ig az Operaház harsonása volt. 1960-ban az „Operaház örökös tagja” címmel tüntették ki. Igen kevés zenekari zenész kapta/kapja meg ezt a címet. 1926-ban a Regnum Marianum cserkészcsapat fúvószenekarát szervezte meg. 1935 – 45-ig a bp-i konzervatóriumban a harsona, és a zenekari gyakorlat tanára volt. 1954-től a „Ganz” zenekar karmestere. 1959-től a hadsereg zenei szakközépiskolájában tanított. Amikor munkája Európában ismertté s elismertté vált, felajánlották számára a prágai Zeneakadémia harsona tanszékének vezetését. Ő azonban nem fogadta el, hálás volt az őt befogadó Magyarországnak. Számos hangszerelést készített a fúvószenekaroknak, ezek közül talán a két legismertebb Berlioz „nagy” Rákóczi indulója, Ránki György Pomádé király új ruhája zenekari szvitje, kevésbé ismert Muszorgszkíj Hovanscsina c. operájának előjátéka, melynek "Hajnal a Moszkva folyó felett" a címe.
• Sok zenészt képzett, nem túlzás azt mondani, hogy nem volt az országban olyan fúvós, aki valami módon ne találkozott volna vele, vagy hangszereléseivel/átirataival. Ernő bácsi volt a „Nagy Öreg” aki képes volt a vele szemben ülő zenekart szuggesztív dirigálásával csodálatos hangzásra bírni, hihetetlen teljesítményekre serkenteni.
• Épp harmincegy éve, 1981. november 21-én volt a búcsúhangversenye a Ganz-Mávag fúvószenekarral. 

Köszönöm a türelmet.

Szombaton elmentem Budapestre, akadt egy kis elfoglaltság. Nem akartam túl korán sem menni, nem sok kedvem van már a hajnali gyalogláshoz a busz pu.-ra. Így már világos volt, mikor indultam. Rogyásig megtelt a busz mikor még a fele távolságon sem voltunk. 

Megérkeztem, kiszaladtam metróval a Határ útig, átvettem/kifizettem a könyveket, s már fordultam is vissza a belváros irányába. "rás"-sal találkoztam, a Ráday utca egyik teraszán elkortyolgattunk egy seritalt, s közben megbeszéltünk pár dolgot. Nem váltottuk meg a világot, de sok mindenről szó esett. Tbk. a "rámpillár, mint gyüjtőnév a mai közéletben" nevű szösszenetet is :) Örülök, hogy találkoztunk. 

Ezután már nem sok hivatalos dolog maradt - ami volt, azt sikerült megbeszélni, elintézni. Az is igaz, hogy még nem százas, de ismét előbbre vagyok pár lépéssel. Pont.

Húsz óra után kezdett gyülekezni a nép, voltunk páran. Én rendkívül örültem a társaság tagjait viszontlátni, valakivel pedig csak most találkoztam először. Vittem magammal 48.2-es laborált meggyet, csak azért én ittam az első kortyocskát, hogy bizonyítsam, nem mérgező - nem mintha bárki azt gondolta volna :)

A nap további részében pedig csak sört ittam, azt sem túl sokat. Fél kettő körül szétszéledt a társulat, most nekem volt a legrövidebb a szállásra eljutni, direkt úgy alakítottam, hogy ne kelljen bóklászni. 

Nem volt huncutkodás sem, ez nem erről szól. Valamint rossz az, aki rosszra gondol!

Köszönöm a meghívást, legközelebb is megyek, ha úgy sikerül alakítani a dolgaimat. S a nyárit megpróbálom ismét összehozni.

Köszönöm a türelmet