Nem is tudom, hol kezdjem. Vagy hol folytassam. „Sokfelé szaggatott agyam” (á la Karinthy Ferenc) zsong. Nem annyira jótékony zsongás, próbálok valami olyasmit kitalálni, hogyan fogjuk átvészelni az előttünk álló időszakot. Mert abban is biztos vagyok, hogy ha másmilyen kormány lesz hatalmon, nekünk akkor sem lesz sokkal könnyebb.
S még csak telhetetlennek sem mondanám magam. Mer’ ugye a mondás szerint nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki elégedett azzal, ami van.
Hogy miről is van szó? Amiről előző bejegyzésben írtam, vagyis csak utaltam rá. A nem jó hírekre. Természetesen az anyagiakról van szó. Mi másról?
Kezdem Noé bárkájától: ennek a zenekarnak a jogelődjét 1895-ben alapították. Jöhetett itt bármilyen rendszer, a zenekar működött. Aztán jött a módszerváltás, bebuktak a bányák, bebukott a vaskohászat, s nem szépen s nem lassan, de fenntartó hiányában sorra megszűntek a zenekarok. Természetesen az elvándorlás is besegített, mert akinek volt lehetősége, az továbbállt. A Művelődési házak évtizedek óta „forráshiánnyal” küzdenek, ők nem tudják finanszírozni egy-egy fúvószenekar fennmaradását.
Harminc kilométeres körben nyolc felnőtt zenekar működött, s mellettük voltak még az úttörőzenekarok, ifjúsági zenekarok. (Igaz, nem voltunk szabadok. Mondják páran, akik a „párt faszán nőttek fel” - idézni csak pontosan, szó szerint - s nem zavarja őket a köpönyeg forgatása) Jelenleg nem harminc kilométeres körben, hanem negyven kilométeres körben mi vagyunk egyedül. Egyedül maradtunk. Ha már csinálunk valamit, próbáljuk meg a lehető legjobban. Ám pár apróságot nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Olyan apróságokat, mint pl. az életkor előrehaladása. A zenekar legkorosabbja 79 éves, aki utána következik korban, ő 77 éves. 35 éve elmúlt, hogy bekerültem a zenekarba. Amikor én voltam a legkisebb a csapatban, ők akkor voltak a csúcson. Fizikailag sem könnyű egy bizonyos kor után fújni, ezt mindenki tudja – már aki fúvós. Nem fogok életkori sajátosságokról írni, legyen elég ez egyelőre, hogy ha az évek számát tekintjük, nem vagyunk versenyképesek.
Ám annak ellenére sem fogjuk abbahagyni, hogy nem vagyunk versenyképesek.
„Finggal nem lehet tojást festeni” – vagyis lehet, csak nem tartósan.
Jó lenne valahogy kiszámíthatóvá tenni a jövőt. S a múltat. Mert ebben a fülkeforradalmasított izében már az sem igaz, ami elmúlt. Mondják ezt úton, útfélen. Nos, hadd mondják. Akkor sem fogok tapsolni nekik. Sem a jelenleg hatalmat bitorlóknak, sem az önkéntes szittyamagyarbőgatyás „tekintetes” uraknak. Akik – maguk szerint, mint a Pápa – tévedhetetlenek. Én sem vagyok tévedhetetlen, bármekkora is az eszem (tokja).
2000-ben – az akkori képviselők – a város zenekarának nevezték ki a csapatot. Ami azzal is járt, hogy a költségvetésből mindig csepegtettek valamennyit a zenekarnak. Mert városi ünnepség nem lehet zenekar nélkül. A zenészeket viszont ki kell fizetni. Nem kell horribilis tiszteletdíjakkal számolni, ezt szeretném leszögezni.
Hogy mennyire kerültünk rosszabb helyzetbe? Egy pár adat. Négy évvel ezelőtt – amikor még benne voltunk a kosárban – az egyesület éves kerete 1.730.000 HUF volt. Mindenestül. Azért ehhez hozzáteszem, hogy az egyesületünk nem csak a zenekart foglalja magába, hanem négy önkéntes tűzoltó csapatot is. Az egyesület taglétszáma 75 fő, évek óta. Ebből 29 ember zenekari tag. Aztán valahogy kikerültünk a kosárból. Helyette – mármint a városi központi költségvetésből kapott anyagiak helyett – lehet pályázni minden évben. Az ún. civil keretösszegre. A keretösszeg határa öt millió forint. Egy szavunk sem lehet(ne), idén ebből a keretből 800.000 HUF landolt az egyesületnél. Ami működésre kevés, éhen halni sok.
Nos, a hírek szerint jövőre megszűnik a civil alap ötmillió forintos keretösszege. Jövőre nulla (!) forint lesz.
Éppen ezért (is), megkértem a polgármesteri hivatalt, hogy adják ki részemre a 2000-es jegyzőkönyvet, amiben a város zenekara lettünk. S kutakodjanak egy másik képviselő testületi jegyzőkönyv után, ami megszavazta, hogy kikerüljünk a rendszerből. Előbbre nem leszünk vele, de talán kiderül, kinek, kiknek voltunk az útjában. Egy ún. álmos kisváros lett ez a város a módszerváltás után, a lélekszám majd’ 20.000 fővel csökkent. Az árnyékos oldalról nem írok, mert akkor nem fejezem be ezt a bejegyzést órák múlva sem.
Hogy kire lehet számítani abban, hogy együtt maradjunk minden nehézség ellenére is? Elsősorban magunkra. Csakhogy ez kevésnek tűnik jelenleg.
Évente két fellépést csinálunk „ingyen” – a Magyar Kultúra napi rendezvényt s az év végi Karácsonyi koncertet, amit a műv.ház szervez a város lakóinak. Ekkor fellépési lehetőséget kap minden amatőr csoport (kórus, balettosok, zenés színház, modern táncosok, a nyugdíjas klub énekesei, stb.) Azért van az „ingyen” idézőjelben, mert eddig mindig tartalékoltunk egy keveset az év végére. Jelenleg ez a tartalékolás elmaradt. Felajánlottam egy koccintás erejéig némi háziszőttest, egyelőre nem mondom el a zenekarnak, hogy mi vár ránk.
Folyt. köv.
Köszönöm a türelmet.
https://www.youtube.com/watch?v=InN8MTV2t1Y