A nap már kezdett alászállni, amikor becsorogtunk a városba. Olyan ízelítőt kaptunk az olasz temperamentumból, amit én azóta sem felejtettem el. Ahhoz képest, hogy késtünk vagy 10 órát a megbeszélt időhöz képest, mosolyogva fogadtak, hipp-hopp előkerültek a segítők, de legelőször is együnk/igyunk valamit. Az étterem előkészítve, az ilyenkor szokásos üdvözlő beszédek garmadája mind rövidre fogva… láthatták rajtunk, hogy 1000 kilométert megtenni 20-21 óra alatt kiszívta a zsírunkat/türelmünket. Ebéd/vacsora után presszókávét hoztak, amit a helybéliek dúsítottak rövid itallal. Megkóstoltuk, ízlett, de leginkább egy zuhanyra, s némi pihenésre vágyódott a csapat nagyobbik fele. deFalla s pár muzsikus cimbora sosem volt normális, így a szoba elfoglalása s tisztasági verseny után a „nézzünk szét a városban” akció beindult.
A városkának 1500 körüli lakosa van, a fő utcán volt az iskola, ahol a szállásunk volt, nagyon el sem lehet tévedni… Azért a városban lakó magyar származásúakat megkérdeztük, merre találunk egy helyet, ahol lehet még fogyasztani valamit, ők útba igazítottak bennünket. Kb. 200 méterre van a Róma nevű hotel/bár, az nyitva van mindig. Nosza, menjünk.
Betértünk, köszöntünk, letelepedtünk. Jött a kiszolgáló (Antonio), s mi elkezdtük magyarázni, hogy sört innánk egy flaskával… Míg Antonio elviharzott, megjött még két kolléga, így négyesben kezdtünk el sört fogyasztani. Ami érdekes volt. Nem az volt az érdekes, hogy mi sört iszunk, hanem az egész miliő… Ugyanis akkora poharat hozott Antonio, mint egy karcsú virágváza. Beleöntötte a sört, ami szinte az egész flaskát kitöltötte habbal, majd egy kis tányérról citromszeletet akart a tetejére tenni – leállítottuk, hogy ne tegyen nekünk sörbe citromot. Nem tett. Így viszont a flaska alsó negyede sör volt, a többi pedig hab. Próbáltuk úgy inni, hogy hozzájussunk a léhez, de nem akart sikerülni. Mígnem Antonio – széles mosollyal az arcán – egy cukorcsipesszel felvett a kistányérról egy szelet citromot, rátette a sör habjára, mire a sörhab kezdett eltűnni, s a lé kezdett szaporodni. Aha, szóval ezért kell a citrom. Habtalanította a söritalt! Habtalanítottunk még egy pár flaskával, aztán egyre több muzsikus érkezett, de nekik már csak a teraszon jutott hely. Beszélgettünk, nézelődtünk, ahogyan ilyenkor szokás – mert mit csinál az ember egy legális tudatmódosítókat árusító csapszékben? Nézelődik. Feltűnt nekünk, hogy pár helyi lakos a pultnál iszogat, rettenetes színű (rószaszín árnyalatú, világosbordó) folyadékot, decis pohárból. Találgattunk, hogy mi lehet az. Töménynek tippeltük elsőre, de azt ugye nem üvegkancsóban teszik a vendégek elé. Kizárásos alapon maradtunk abban, hogy bort isznak. Merthogy ez a vidék, ez Észak-Olaszország, van annyi eszük, hogy bort igyanak (ha szeretik).
Antóniónak elmagyaráztuk, hogy vigyen a helyi csapatnak egy kancsóval, mi fizetünk. Egymásra köszöntöttük az italokat, ők pedig azzal köszönték meg, hogy elkezdtek énekelni. Öten vagy hatan voltak, s három-, néha négy szólamban énekeltek. Mikor befejeztek egy-egy dalt, nevettek, ittak egy kortyot s folytatták. Mi pedig élveztük ezt a hirtelen jött élményt. Aztán elszégyelltük magunkat. Akkor, amikor elmagyarázták, hogy mi is énekeljünk valamit. Természetesen akkor már a nemzetközi zenész-nyelven (német-olasz+mutogatás) próbáltunk több, kevesebb sikerrel kommunikálni egymás közt. Na, b+…
Mit énekeljünk? Sírva vigad a magyar jeligére elénekeltük a „Tavaszi szél vizet áraszt…” majd Kodály következett, tőle az „Esti-dal”-t. Kezdett emelkedni a hangulat, én pedig mondtam, visszaszáguldok a szállásra, elhozom a fotómasinát. Cimbora a lelkemre kötötte, ha már visszamegyek, a táskájából hozzak magammal egy palackot, egy literes palackot, eperpálinka van benne, 60 fokos… Igyanak már valami erőset is ezek a népek s persze mi is. Sörrel már tele vagyunk úgyis.
folyt.köv.
