A helyi iskolában voltunk elszállásolva úgy, hogy a tantermek egy része volt ágyakkal berendezve, ha jól emlékszem, nyolc ágy volt egy tanteremben. A mi szobánkból ugye négyen Antonionál voltunk habmentesíteni a sört, de akik a szálláson maradtak, ők sem „húzták még a lóbőrt” – vacsi után lementek az iskolához tartozó uszodába, kissé megáztatni a szattyánt. Mikor visszaértem a fotómasináért s az eper pálinkáért, elmondtam nekik, hogy milyen élményben van/volt részünk. Ha részesei akarnak lenni, kapjanak magukra valamit s jöjjenek velem. Két szobatárs jött is.
Antoniónál már „tetőfokára süllyedt” a hangulat, asztalok összetolva, s együtt nevetgélt az ott hagyott társulat. A terasz már üres volt, csak Antonio felesége takarított. Mindjárt előkerült a magyar tüzes vízhez való poharak garmadája, s koccintás után várakozva – s belül kaján mosollyal - tekintettünk a helybéliekre, mit szólnak az italhoz. Nos, a várakozásunknak eleget tettek, először nem tudtak megszólalni, aztán egymást túlbeszélve/kiabálva mondtak véleményt ékes olasz nyelven. Volt, aki rögtön a borospohárért nyúlt, Antonio pedig a pult mögött próbálta oltani a tüzet, amit az eper átlaborált leve okozott. Készült még pár csoportkép, aztán a helyiek is elmentek haza. Ekkor már jóval éjfél után voltunk, de az emelkedett hangulat – s a másnap ránk váró bemutatkozó koncert idejének közeledte sem – nem kapacitált bennünket arra, hogy ideje lenne aludni. Antonio bemutatta a csapszékét, levitt bennünket a pincébe, ahol akkora parmezán sajtot láttam, mint még életemben soha: átmérője – amennyit a maradványból meg lehetett állapítani – nagyobb volt jóval, mint egy bakelit lemeznek, vastagsága pedig nagyarasznyi. Tört is belőle a házigazda, s mi mennyei élvezettel csipegettük ezt a csodát. Közben a megszokott zenész keverék-nyelven elmondta, honnan, miképpen szerzi be a borait, milyen kütyük segítik, hogy a pincéből ne kannákkal hordja fel a terítékre kerülő borokat. Tkp. bemutatót tartott a felesége s általa fenntartott helyről.
Kisvártatva visszatértünk a földszintre, ahol a felesége már visszaállította a helyiség eredeti állapotát, s a reggelihez készítette elő az asztalokat. A búcsúpoharat még kiürítettük, fizettünk, s meghívtuk Antoniot s kedves feleségét az esti bemutatkozó koncertre. Megköszöntük a szíves vendéglátást s nyugovóra tértünk.
Reggeli előtt „B” barátommal megmártóztunk az iskola uszodájában, majd frissen (mint egy zsák agyag) elindultunk körbenézni kicsit az iskola környékét. Csak itt leszünk egy hetet, jó tudni, melyik utca hová vezet. Felsétáltunk a koncert helyszínére, már készítették a tér egyik szélén álló templom oldalához a színpadot, tüsténkedtek az emberek. Mosolyogva s hangosan ránk köszöntek, mi viszonoztuk s körbejártunk a teret. Messziről is látszott, hogy a tér végén van egy kút. Szemrevételeztük, megkóstoltuk a vizét – nagyon jó víz volt, s nagyon hideg. Kissé másnapos gyomornak pedig szavakkal szinte vissza sem adható élmény! A kút maga elég régen készülhetett, kváderkövekből volt kialakítva az egész építmény. A kifolyócsőn nem látszott különösebben az elhasználódás, ám ahová a víz csurgott, ott a kikezdte a követ, kis mélyedés volt látható.
Míg iszogattuk a hideg vizet, nézelődtünk. A tér végén voltak apró boltok, úm. újságos, ahol képeslapot s hozzá való bélyeget is árusítottak, egy kis pékség, már a polcai roskadoztak a hajnalban készült sokszínű/formájú – nekünk teljesen ismeretlen – süteményektől, aztán egy kávé(s)ház, ami még nem volt nyitva, de a személyzet pucolta az ablakot, a teraszon álló asztalokat/székeket/napernyőket. Csivitelve, s állandóan mosolyogva.
Integettek is nekünk, mi viszonoztuk. Rövid séta után egy templomhoz értünk, a falán napóra – rácsodálkoztunk. A templom mellett temető, arra csodálkoztunk rá csak igazán! Nálunk a temetők általában csak ősszel láthatók olyan virágpompában, mint amit ott láttunk. Visszabandukoltunk a szállásra, akkor már a többiek is ébren voltak, s mentünk reggelizni.
A nap további részében nem volt semmi olyan program, amit a meghívók szerveztek, készülhettünk lelkiekben is az esti koncertre. deFalla már akkor is kottatáros (is) volt, így a karmester és a szólamvezetők megbeszélésén ott kellett lennem, ahol az előre eltervezett műsort átbeszéltük, pár darabot – esetleges ráadás számokat – még hozzátettünk a műsorhoz.
S ilyenkor kerül előkészítésre minden, ami a koncerttel kapcsolatos. Az öltönytáskákból előkerülnek a ruhák, amik az úton esetleg meggyűrődhettek, azokat vasalni, esetlegesen meglazult gombokat megerősíteni, csupa olyan apró dolog, aminek rendben kell lenni.
Előkészíteni mindenkinek a kottás mappáját, sorrendbe tenni az egymás után következő darabokat, kottaállványokat, kottarögzítő csipeszeket. Mindezt a segítőkkel a helyszínre szállíttatni. Aztán a tolmáccsal – aki jelen esetben az egyik kint élő magyar volt – átbeszélni a műsorközlő szövegét. Ez azért fontos, hogy véletlenül se kerüljön a szövegbe olyasmi, ami nem odavaló. A zenekar története, a zenék szerzőiről pár mondat, aztán megint csak pár mondat az elhangzó műről.
folyt.köv.
