Kezdődik az uborkaszezon nagy meleg miatti agymenés. Tkp. csak eszembe jutott pár mókás történet, aminek nem voltam részese, ám sokszor volt alkalmam hallani. A két történet mókás, ám az egyik főszereplőnek valószínű nem annyira fájdalommentes… De hogy ne a „közepin kezdjem a szántást” (á la Gárdonyi: Göre Gábor bíró úr), egy pár mondat az előzmény(ek)ről.
Mint köztudott(?), az előző rendszerben a hadsereg tagja volt a varsói szerződésnek. A nagy testvér területén voltak olyan helyek, ahol a kiképzést elősegítendő fegyverbarátsági hadgyakorlatokat tartottak, több ország részvételével. Ilyen hadgyakorlatok természetesen nem csak ott voltak, hanem kis hazánkban is, s az akkor baráti országokban is. A hadgyakorlatok nem csak arról szóltak, hogy napokig/hetekig kergelészték egymást, s nem tartottak pihenőt. S melyik a legjobb pihenés? Ami irányított – nehogy esetleg gondolkodjon a baka, mer’ az sosem jó. Tehát szórakoztató embereket is vittek magukkal a gyakorlatra utazók. (Vicces emberkék akkor is voltak a seregben, millió sztori kering az akkori sorállomány körében az IQ light kiképzőkről/állományról - ám ez a mostani bejegyzés nem róluk szól.)
Tehát vittek szórakoztató embereket, s nem csak azért, hogy saját katonáikat szórakoztassák, hanem a testvérhadsereg embereit/vezetőit is. S mivel az ilyen megmozdulásokon csak igen kevés „civil” ember fordult meg, ezért a szórakoztatók is a néphadsereg állományából kerültek ki. Táncosok, a táncosokat kiszolgáló muzsikus emberek, katonazenekarok – nem utolsó sorban a hadseregbéli protokollt is ki kellett szolgálni. Ugyanúgy, mint itthon.
Az új gazdasági mechanizmus harmadik évében (1971) Kazahsztánba (akkor még SZU tagköztársaság) utazott egy népes küldöttség különvonatokkal. A népes küldöttség nem falatozni/iddogálni ment, hanem az ún. harcoló alakulatok közös hadgyakorlatára utaztak. Légvédelmi s egyéb tüzérek, az összes létező felszereléssel.
Az alább leírt két történetet egy volt zenész cimbora mesélte el, aki tagja volt az „utazó cirkusz”-nak, mint a táncosokat kísérő népi zenekar prímása. Én az említett esemény után 12 évvel hallottam először ezeket a történeteket, akkoriban egy zenekarban dolgoztunk a Tisza és a Zagyva összefolyásánál található város katonai repülőterén. A helyi zenekar a reptéri laktanyában volt állandó helyén, ezen kívül még volt a városban két magyar s két szovjet laktanya, valamint szovjet katonai kórház is – s még ez sem tartozik a beharangozott történethez :)
Arra most nem térek ki, hogy a néphadseregben a zenészek foglalkoztatása hogyan történt, mert akkor még karácsony környékén is ezt a bejegyzést írnám.
Nos tehát, elindultak a különvonatok a több, mint 4500 kilométerre levő célállomás felé. Az utazás során a zenészek be voltak osztva különböző „békebeli” feladatokra, többek közt a vonaton nagyüzemben dolgozó szakácsok mellé kisegítő személyzetnek, valamint egy ügyeletes felvigyázónak is lenni kellett, aki a masinisztákra ránéz. A mozdonyvezetők ugyanis nem a magyar küldöttséghez tartoztak, hanem helyi erők voltak. Akik természetesen nem beszéltek ékes magyar nyelven. A varsói szerződésen belül a társalgási nyelv az orosz volt. Amit viszont nem mindenki beszélt/értett a magyar néphadseregben sem.
A több, mint 4500 km távon voltak pihenőhelyek, általában valamilyen víz mellett. Szabadtéri, de csak napközbeni pihenők. Ilyenkor a vonaton lévő konyha „kitelepült” a szabadba, s ott főztek a legénységnek. A legénység kinyújtóztathatta elgémberedett végtagjait, megmártózhatott a folyóban, stb. A mozdonyt nem lehetett teljesen leállítani, állandó indulásra kész állapotban - de helyben - maradt. Az éppen szolgálatban lévő ügyeletes felvigyázó nem szállhatott le a vonatról, az ő dolga volt a mozdonyt irányítóval s társaival a kapcsolattartás – a kiépített telefonvonalon keresztül. Egyik alkalommal, amikor a táncosokat kísérő népi zenekar bőgőse (contrabass) volt szolgálatban, odaszólt az egyik pihenőben lévő katonai vezető a muzsikusnak, hogy kérdezze meg a mozdonyvezetőt, mikor indulnak tovább. Mondanom sem kell, a muzsikus orosz nyelvtudása hagyott némi kívánnivalót maga után, ezért amikor felhívta a mozdonyon lévő telepített állomást s valaki felvette, beleszólt: „Mikor nacsalo pasli?” (ugyebár azt akarta kérdezni, mikor indulnak tovább), ám a mozdonyvezető a ’mikor’-t s a ’pasli’-t nem értette, csak a „nacsalo”-t (nachalo=indul/induljon). Parancs, az parancs, így megindult a szerelvény s egyre gyorsuló iramban az egész legénységet a kitelepült konyhával egyetemben ott hagyta a pihenőhelyen… Mire felocsúdott a mozdonyvezető, s észlelte, hogy az üres szerelvényt irányítja, jó pár kilométert maguk mögött hagytak. Természetesen nem kapott dicséretet a muzsikus, amiért akaratán kívül megviccelt mindenkit. Egy előnye volt, soha többet nem engedték telefonálni, vagy beszélni mással, mint a saját csapattagokkal. Így aztán vonatfelvigyázó szolgálatba sem osztották be.
De beosztották a konyhavagonba segítőnek. Ez a másik történet. Tudom a muzsikus nevét, de nem fogom nevesíteni. Ahogy visszaemlékszem, találkoztam is vele több rézfúvószenei versenyen/fesztiválon az ősborókás városában még akkor, amikor nem hallottam ezeket a sztorikat róla. Látványnak sem volt utolsó, mert igen nagydarab ember volt, s akkoriban (1979, 1980, 1981, 1982, 1984) a város újonnan épült legjobb éttermében muzsikált társaival együtt. Már nem katonazenészként, hanem civilként.
A konyhavagonokban éjjel-nappal nagy nyüzsgés volt, etetni kellett az embereket – így állandóan főzni kellett. Muzsikusunk elhíresült a vonatindítási szövege alapján, gondolták a szakácsok, megviccelik. Elmondták neki, hogy úgy végezze el anyagcsere problémáit, hogy míg szolgálatban van, nem lesz lehetősége oda menni, ahová a király is gyalog jár, mert a konyhavagonban nincs ilyenre lehetőség. Ezek után elkezdték etetni/itatni. Mindig volt valami, amivel kedveskedtek neki, s ő nem volt az a visszautasítós fajta… Egy idő után jelentkezett is, hogy neki bizony problémája van/lesz, még egy kicsit bírja, de aztán muszáj lesz valami megoldás után nézni.
Ami ezek után következett, arra senki nem számított. Arra az etetők/itatók számítottak, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák. Ami ha végiggondoljuk, roppant kellemetlen, ha a szükség utoléri az embert s nincs hová menni. Egy konyhában mégsem végezheti a dolgát… A konyhavagon ajtaja egy résnyire mindig nyitva volt – kellett a levegő utánpótlás embereknek, gépeknek egyaránt. S jött az előre kitervelt nagyszerű ötlet: kinyitják annyira az ajtót, hogy a hátsó felét ki tudja az ajtón kívülre dugni, a lábával kitámasztja magát az ajtó küszöb részébe, egy-egy ember pedig fogja egy-egy karját, míg a dolgát elvégzi, majd visszahúzzák… Nem lesz semmi baj, ők is így szokták – bizonygatták a konyhások.
Csak elérkezett az idő, amikor minden szemérmet félre kell tenni, s élni a segítséggel. Megtette azt, amit ajánlottak neki, próbált könnyíteni szorult helyzetén. Közben a vonat gyors iramban kezdett lassítani, majd lépésben haladt. Volt már ilyen az utazás során, általában hidakon nem teljes sebességgel haladt át a szerelvény. Gondolták, most is híd jön, de ez az események folyását nem befolyásolja. Csakhogy nem híd következett, nem is település. Emberek voltak a sínpálya mellett, lapáttal, ásóval, csákánnyal. Krampácsoltak. Köztörvényes, vagy ki tudja milyen okkal fogvatartott emberek. Fegyveres őrökkel. A sínpálya karbantartási munkálatait rabokkal végeztették. Ha jött/érkezett egy vonat, abbahagyták a munkát, megvárták még a vonat elmegy, s folytatták.
A krampácsolók közt is volt vicces kedvű ember. Aki, mikor meglátta a lassan közeledő szerelvényt, s az egyik ajtóból kilógó lemeztelenített hátsó fertályt, nem bírta megállni, hogy a kezében lévő lapáttal rá ne sózzon egyet az amúgy szorult helyzetben lévőre…
A többit az olvasói fantáziára bízom… Nem lett belőle súlyos egészségi problémája a szenvedő alanynak, a hadgyakorlat ideje alatt a konyhások ellátták minden földi jóval, amihez csak hozzá tudtak jutni. Vigasztalásképpen.
Köszönöm a türelmet.