Következzen egy szintén „szívem csücske” darab, André Waignein Diagram-ja. A hideg futkározik rajtam minden egyes alkalommal, amikor ezt a művet hallom! Valami szellemi kielégülés, megfogalmazhatatlan eksztázis, olyan nagyon-nagyon remek. Általam sokszor s direkt így írt: Naccerűűűű!!
Nem utolsó sorban a zenekar, amelyik játssza - nekem kedvenc m.o.-i fújószenekarom :)
Köszönöm a türelmet.
Bennem van a hiba. Bennem is van hiba. Fokozható ez még? Önvédelem. Na, kezdem Noétól.
Baloldali érzelmű ember vagyok. Nem most lettem az. S tudom, állítólag csak az ökör következetes. Hogy van valamilyen értékrendem, s abból nem vagyok hajlandó engedni. Lehet ez fafejűség, vagy a felmenőim közt voltak konok Kunok. Tudom, hogy nem vagyok csalhatatlan. Kis apróságok – s nagyok is - fel tudnak bosszantani, pedig kívülről úgy látnak az emberek, hogy nekem az ég egy adta világon semmi bajom sincs. Mert mosolygok. Nem vigyorgok.
Mindenkinek van valamilyen értékrendje. Attól az még lehet jó, hogy az enyém esetlegesen nem egyezik máséval. Nem vagyunk egyformák. Jó nagy közhely, de nem tudok másként fogalmazni. Az én értékrendembe nem fér bele más ember bántása, sem szavakkal, sem tevőlegesen. Békés optimista őrült vagyok, aki nem hiszi, hogy a világ csúnya. Lapozok.
Ma a fészeren írtam egy levelet, s elküldtem, akinek szántam. Amilyen marha vagyok, megírtam, hogy nem tetszenek a mostanában közreadott írásai. Ez nem az ő hibája, nekem lett alacsonyabb az ingerküszöböm. Megköszöntem a segítségét, amit adott az ’ámítógéppel kapcsolatban. Cca. három éve kezdtem el olvasni az általa írt blogot, aztán ismerősök lettünk a fészeren. Szóval a levél elment, s már nincs az ismerőseim közt. De nincs már a fészeres ismerőseim közt az sem, akivel anno együtt muzsikáltunk – nem vonzott addig sem a könyvégetés s ami azzal együtt jár.
Sajnálom. De. Mert bizony ismét van de. De ha el tudom kerülni hogy nap-, mint nap felhúzzam magam a különböző bejegyzéseken, s hozzászólásokon, s ez az ára, akkor ez. Nem vagyok rá büszke, hogy kiállítottam magamról a szegénységi bizonyítványt, hogy politikai hovatartozás alapján ítélek meg egy embert, s emiatt megszakítom a kapcsolatot.
S hogy mitől alacsony az ingerküszöböm? Többek közt attól, amit majd’ két éve már megírtam:
„Volna egy korszakalkotó ötletem nyugdíj ügyben: nyilvánosan - mondjuk a Kossuth téren, ott elfér rákayszámolóbiztosphilip(sic!) szerint is jó sok ember - önkezével vessen véget életének mindenki, aki a jelenlegi hatalom szerint nem lehet(ne) nyugdíjas - aki nem szült/csinált gyereket, az kétszer legyen öngyilkos! A balettosok, cirkuszművészek, volt/jelenlegi bányászok, rendvédelmisek, tűzoltók, katonák, stb. Ezzel az erővel csapjuk hozzájuk a rokkantakat, betegeket, öregeket, csökkentlátókat, gyógyíthatatlan betegséggel küzdőket, bármilyen betegséggel élőket, írni-olvasni tudókat, a nem normálisakat (de értelmeseket), az lmbt összes tagját és a szimpatizánsokat, a jelenleg itt élő 13 nemzetiség összes tagját aki a Kárpátokon belül szívja az ország vérét, plusz a másként gondolkodókat, és a filozófusokat. Azokat is, akik ha elmennek egy templom mellet és nem vetnek keresztet, nem járnak templomba vasárnap sem! Akit nem érdekel a mennybemeneteli munkaszüneti nap, sem a nagypénteki, aki bármelyik Istenben hisz, vagy egyáltalán: bármiben hisz! Dögöljön meg a szomszéd tehene, a káromkodások váljanak valóra, stb. stb.stb.” (2011. május 11.)
S az akkori kommentekből is egy részlet: „Nem kell megpróbálni jobbá tenni a világot, elég ha valakinek rosszabbá tesszük, s önelégült vigyorral megmagyarázzuk hogy ez miért is remek... :/”
Felvetődik a kérdés: hol húzódik az önszeretet és az önzés közötti határ? Milyen mértékben szabad saját érdekeimet képviselnem? A válasz egyértelmű: mindaddig, amíg ezzel embertársamnak nem ártok. Ha csak magamra gondolok, az önzés csapdájába esem: ha meg csak a felebarátaimra, akkor sokszor feleslegesen áldozom fel magam.
Ez a fülkeforradalmasított nagy szabadság nem tetszik nekem. Nem tetszik? El lehet menni…
Az ezt megelőző kormány sem tetszett. S az azt megelőző (akkor még) fiatalnak számító kormány sem. Nem tetszett a „térdre csuhások” beszólás sem. Ami viszont azóta is megy, csak szebben fogalmaznak. S a fehérruhás mókustól sem sikerült a perselyt elkérni… S még sok minden nem tetszik.
Nem tetszik a párbeszéd hiánya, a pongyola fogalmazás, a káromkodás, a mindent átható kicsinyesség, az állandó hitetlenkedés, a rágalmazás, ellehetetlenítés, a hatalomban lévők cinikussága, előírásai, a mindent átható korrupció, a kiskapuk rendszere, valamint annak van igaza, aki többet fizet. S még megannyi dolog nem tetszik. Nekem sem.
Zsigerből utálom a megmondóembereket és seggnyalóikat! A köpönyegforgatókat. A minden hatalomban érvényesülőket. Vigasznak vigasz, hogy én nyugodtan nézek minden reggel a tükörbe, s nem köpöm le magam. Csakhogy ez kevés. Ezért nem adnak a boltban semmit. De nem veszek fel olyan tulajdonságokat, amikkel nem értek egyet. Nem tetszik az új „roppantszabad” alaptörvény. Az sem tetszik, hogy hülyének néznek. Nem szemtől, szemben. Ááááá, nem. Ahhoz kellene gerinc. Nem olyan gumigerinc ami a cirkuszművészeknek van, s a politikusok nagy részének nincs. Nem hiszek a megvilágosodottakban sem. Amit mondanak, abban pedig pláne nem. De én itt, ebben a „rántotthús-forma” országban akarok élni. Tenni. De nem rosszat.
Holnap elsétálok vért adni – s nem csak azért, mert akinek szüksége van rá, az az egyesület elnöke. Szüksége van rá. Azoknak is adnék vért, akik előszeretettel sulykolják a „kiontom a beled” szólamaikat.
Ezek után semmi meglepő nincs abban, hogy a fészer-kvíz szerint a valódi hivatásom: ruhacsipesz polírozó...
Köszönöm a türelmet.
A változatosság gyönyörködtet, bár nekem mindkettő változat "bejövős" :)
Nekem "klasszikusnak" számító EL&P által előadott, ha a klasszikust úgy is értelmezhetjük, mint régi muzsikát. Pedig nem is régi, a pihéjét már elhányta. Mind a darab, mind az előadók.
S alább az eredeti "nóta" - szerzője Aaron Copland (1900 - 1990). A XX. sz. megcsócsálta őt is néhányszor, benne volt a "sűrűjében". Felmenői Oroszországból emigráltak Amerikába. A litván zsidó család ötödik gyermeke volt. Magánélete nem volt publikus, még a nagy szabadsághirdető Amerikában sem. Mer'hogy szintén zenész volt. De ez csak mellékszál. Nagyszerű muzsikái vannak, sajnálatosan keveset lehet hallani itthon. Én akkor találkoztam először a nevével, amikor mondták, hogy Leonard Bernstein tanára volt. S akkor kezdtem keresni a zenéit. Az 'ámítógépnek - s a zinternetnek - köszönhetően, ma azért könnyebb rálelni felvételekre.
Azon gondolkodtam, hogy időnként felteszek ide egy-egy olyan muzsikát, amit kedvelek. Amit bármikor képes vagyok meghallgatni, mert valamiért "megfog". Mindenestül. A szerző(k), előadó(k), a kivitelezés (esetleg kivételezés). Aztán vannak olyan muzsikák is, ami(k) nem feltétlenül klasszikus(ok) a szó szoros értelmében. S természetesen vannak a nagy kedvencek. De mivel olyan sok a kedvenc, nem akarok (nem is tudnék) sorrendet megállapítani. Mindegyik másért tetszik. Egyik nem űberelheti a másikat.
Gustav Mahler: Nyolcadik szimfóniája nem véletlenül kapta az "Ezrek" szimfóniája melléknevet. Előadásához optimális esetben szükséges 170 hangszeres, nyolc szólista, s mintegy 850 énekes. Plusz egy karmester. Nos, nem mindennapi a fentebb linkelt előadás részlet. Nagy falat. Olyan igazán jó értelemben vett "kiráz tőle a hideg" muzsika.
Egyszer már írtam erről a darabról, még a freeblogos korszakomban, ám azt a blogot lementettem, így nem hozzáférhető. Nos, abban a szerencsében volt részem majd' 30 évvel ezelőtt, hogy a magyarországi bemutatón ott lehettem a régi (leégett) Sportcsarnokban.
Ez a link pedig az egész "nóta": https://www.youtube.com/watch?v=WYWvRCrrdy0
Köszönöm a türelmet.
