Szeptember 24-én, csütörtökön kísértük utolsó útjára Nagyapát. Nem fogok sok közhelyet írni, „ez ellen nincs orvosság; aki megszületik, az meg is hal” stb., kinek-kinek felfogása, értékrendje, hite szerinti a búcsúzás – ha annak nevezzük. Sok minden eszembe jutott már korábban is, próbáltam „felkészülni” is, de ilyesmire szerintem nem lehet.
Nem tudom, a különböző Isten-hívők miként élik meg a hasonló történéseket, sok részvétnyilvánítást kaptam/kaptunk – magamban csak úgy fogalmaztam meg: minél többen visszük a keresztet, talán annál könnyebb.
Még az utolsó hónapban volt pár üzenetváltásom egy szintén író baráttal (nálam „rezes”-ként szerepel), sokat jelentett nekem akkor is, azóta is. Nyitogatja a szemem, ám én nem mindig látom, amit s ahogyan fogalmaz – többször is neki kell futnom, hogy értsem. De ez eddig sem jelentett akadályt, sőt! Köszönöm „Rezes”!
Az ismerősök szerint „szép temetés volt” – Ún. polgári, vagy társadalmi temetés volt, egyetlen felekezet papja, lelkésze nem volt jelen hivatalból, s „élőzene” sem színesítette a búcsút. Sem a városi kórus, sem a zenekar nem volt ott „tevőlegesen”. Civilként igen.
A ravatalozó nyitása, s a harangszó után a következő zenék szóltak a hangszórókból:
https://www.youtube.com/watch?v=pItN99RkXog
https://www.youtube.com/watch?v=bQuBOxq6LO8
https://www.youtube.com/watch?v=9nPaRBp-mq8&list=PL-3NXbVP5y0yfPi0azRiV60IzXOwUXF6m&index=6
https://www.youtube.com/watch?v=Rp63c81go2U&list=LL4Nw0mVP0JwruNl4lIgdb2Q&index=46
Aztán jött az emlékező beszéd, majd ravatalbontás után indultunk a sírhoz. Itt is szólt muzsika, míg felértünk a sírhoz.
https://www.youtube.com/watch?v=k9yp-sVrOjo
https://www.youtube.com/watch?v=UjwXKI3G7oU
https://www.youtube.com/watch?v=w6_cQM_QIwc
Felérve a sírhoz láttam, hogy feketéllik a völgy, s a sírhoz vezető út végig – Nagyapa az apai Mamámhoz került. Miután földbe tették, rákerültek a virágok s a madaras jó barát kiengedte a postákat. Nagyapa nagyon szerette a madarakat (is), a galambászok csapata ezzel a gesztussal búcsúzott… épp’hogy kikerültek a posták a látóhatárból, valahonnan felhangzott a „csönd”. A koncertmesterünk fújta.
S nekem csak ekkor tűnt fel valami, ami eddig sohasem az elmúlt 44 év alatt (Mamám ’71 óta nyugszik ott): a hegyoldalról, ahol a sír van, pont rálátni arra a városrészre, ahol nagyapa elkezdett iskolába járni, s házasságkötéséig lakott.
A család s a rokonság megjelent része hazajött, én mentem a műv.házba. Oda vitettem a tortagyárból kis harapnivalót, meg itókát előző nap, a zeneterembe betettek egy hűtőt aznap reggel, hogy hívesek legyenek az italok. Megköszöntem a megjelenteknek, aztán fogyasztottunk az emlékére, s elkezdtek a zenekari tagok anekdotázni. Természetesen voltak nagy nevetések, egyik zenész elmesélte, hogy mikor nála (az általa vezetett étteremben) voltak lagzit muzsikálni, időnként beállt a csapatba C.B.-t húzni… (C.B.=contrabass=nagybőgő). Nekem ez nem volt ismeretlen, de pár fiatalabb muzsikusnak igen. Mint ahogy az is, hogy közel 100 ejtőernyős ugrása volt, s vitorlázógéppel megszerezte az ezüstkoszorút. Amikor a reuma már nagyon kínozta, onnantól csak motoros sárkánnyal űzte a repülést. A csípőprotézis műtéte után ketten tették be a gépbe az újévi repülés alkalmával, de akkor sem hagyta volna ki!
Nem sokáig maradtam a műv.házban, jöttem haza, a rokonság ide jött, s találkozni akartam velük is. A nevetések itt sem maradtak el, s ezután sem maradnak el. Úgy emlékszik rá mindenki, hogy mosolyog, hogy nevet, s nem csak a szeme – akik ismerik deFalla-t személyesen, tudhatják, hogy én sem vagyok búvalbaszott(sic!). Volt kitől örökölni.
Hiányzik.