Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

defalla

Egy lelkes amatőr levegőszeletelő bejegyzései, nem popritmusban.

Friss topikok

  • emdefalla: @rerros: Abbahagyta, s törölte is egyben - május környékén, ha jól emlékszem. (2017.09.24. 20:19) nsplya
  • defalla: @Voltar: vérkeresztény... Hhaha - magam csodálkoznék legjobban :) (2016.09.30. 21:22) chcmggt
  • Voltar: 1 spiritualista talán azt mondaná hogy bevonzottad a kölcsönös vonzást. Gratula a megfelelő talá... (2016.08.15. 20:43) cím nélkül
  • rás: :) (2016.08.03. 18:59) ...
  • defalla: @rás: Célirányosan mentem, sajnálatosan kevés volt az idő - a reggeli 04:50-kor indulóval mentem, ... (2016.07.20. 18:31) így

Címkék

04.
november

110dB

defalla  |  4 komment

Tegnap kimentem a kertbe – hosszas rábeszéléssel vettem rá magam, az éjszakák már elég hűvösek, be kellett takarni a szőlőt. Igaz, csak a felével végeztem, mert először a kerti kisház téliesítését(sic) csináltam meg. Ami nem nagy dolog, de ha hívatlan látogató érkezik, küzdjön meg a bejutással… Sokkal többet nem tudok tenni.

A pinceajtón még eddig nem jutott át senki, elég masszív darab – 37 évvel ezelőtt készült, szépen körbe van vasalva a külső ajtótok, az ajtó pedig cca. 8-as acél lemez, tölgyfa burkolattal, aminek az alja kezdte megadni magát vagy húsz évvel ezelőtt, de akkor megreparáltuk, s azóta sem kellett hozzányúlni.

A pince feletti szobába már párszor bejutottak, különösebben nem vittek el semmit, szerszámot nem visznek, legutóbb a kint felejtett cigi+öngyújtó, valamint a készételek, cukor, fűszerek, semmi nem hiányzott. Egy üveg bort ivott meg a behatoló, azt sem teljesen… Gyanítom, azért ment be, mert hallotta a benzines fűkasza 110 dB hangját előző nap, mikor dolgoztam vele. Azt gyorsan pénzzé lehet tenni, gondolom. Viszont az egésznek a súlya csak valamivel több, mint hét kiló, így amikor dolgozni kiviszem, a meló után haza is hozom. Ennyi.

Nos, a pince feletti rész 3 x 6 méteres, van benne egy előszoba, ami 2x3 méter nagyságú, s a szoba. A szoba ajtaján viszont van egy rács, ami ún. csavarzárral van ellátva. Az előszobában nincsenek a csavarzárat kinyitni akaró számára szerszámok, sörnyitóval pedig nem fog boldogulni…

A szoba két ablakát is szigetelni szoktam, nem kell nagy dologra gondolni, az ablak közé hungarocellt szoktam tenni, plusz az ablak elé feltornyozom a berendezést J

Tavasszal, kibontáskor úgyis szellőztetés, ruhanemű, takarók, stb. átmosása van – nem a koszolódás miatt, csak álltában is magába tud kapni némi állott szagot.

Igen sok munka felhalmozódott a kertben, majd meglesz – még idén. Abban viszont az esetlegesen hideg idő nem zavar, az eső annál inkább. Jut eszembe, eső. Ki kell üríteni a vashordót, nehogy szétrepessze a jég, a bányacsille tartalmának legalább felét, hogy tudjon a hizó jég felfelé terjeszkedni.

Szeretnék egy szabadtéri tűzhelyet jövőre, nem olyat, mint amit idén átmeneti megoldásként csináltam, hanem egy rendeset, építettet, kéménnyel. Az alapterülete terveim szerint 90 x 180 cm  lesz, a ház falához akarom „tapasztani” – s akkor először a fal elé szükséges egy 5 cm szigetelés, ami elé kerül egy téglából rakott fal, az lesz az egésznek a hátsó része.

Nem tudom még, hogyan fog elkészülni, de folyamatosan agyalok rajta. A nem egyszerű, de célzatos megoldás híve vagyok. Hogy miért ilyen körülményes? Nos, multifunkciós, fatüzeléses építményt szeretnék, amiben helyet kap nem csak a bográcsfőzéshez, grillezéshez alkalmas építmény, de egy olyan sparhelt-szerű is, amin fazékban lehet főzni + hogy a füst ne csak úgy szálljon ki a leendő kéményen, egy füstölőt is közbe kell iktatni… Mindezt egy egykürtőjű kéménnyel szeretném megvalósítani, már csak azért is, mert az egész építmény az épület északi oldalán lesz. S akkor a továbbgondolt ötlet: ha ezt így meg lehet valósítani, akkor egy tűzhely a szobában is elférne – ahhoz viszont át kell majd törni a ház falát, ami nem lesz „mód nélkül” való, ugyanis a kerti ház az ún. házgyári betonpanelből készült… Be kell szereznem egy príma vésőt a betonhoz, kalapács van többféle méretű/súlyú. Igen, kézi munka lesz – merthogy áramforrással nem rendelkezik az épület. Még. De, türelem – tornaterem.

4 komment

26.
október

dzsagabácsi

defalla  |  1 komment

Ma ismét/megint utolsó búcsúzáson voltam – nem jó szó a temetés. Akkor sem, ha csupa magas magánhangzó van benne. Városunk utolsó s egyben legkorosabb prímásától búcsúztam, s velem együtt búcsúztak a még meglévő muzsikustársak, T. bácsi három unokája, s három dédunokája. Feleségét, fiát, fia feleségét, keresztlányát 20 hónap alatt temette el sok évvel ezelőtt. Egyedül élt, de nem magányosan. A városban egy bizonyos életkor felett mindenki ismerte.

Szerettem vele beszélgetni, nagyokat nevettünk mindig. S miről is beszélhettünk volna elsősorban, ha nem a muzsikáról? A muzsikáról, s a sok-sok ismeretlen ismerősről, akiket én csak hallomásból ismertem. A nagy, dinasztikus cigányzenészekről, s Családjaikról. Mindegyik muzsikusnak volt/van egy mellékneve, amit örökölnek. Így lehet valaki „Kis Nokedli” vagy „Kis Bóher”. Nem csak a családnevükre büszkék, hanem a ragadványneveikre is. S jól is van ez így! T.bácsi volt oly’ kedves, s évekkel ezelőtt felajánlotta a tegezést: „deFalla, csak nem teszed meg, hogy magázol? Apudat ezer éve ismerem, dolgoztunk is együtt, Anyudat is ismerem, mióta a lagzijukban én is muzsikáltam kb. huszadmagammal együtt a kaszinóban. '58-ban a legnagyobb, legszebb lagzi volt."

Egy végtelenül jószívű, barátságos, huncutszemű, ám szerény, halk szavú kis öreg volt, aki általában kuncogott, de tudott nagyon nevetni, ezt a könnyei csorgásából látni lehetett. Sok sztorit tudott, kifogyhatatlan volt a történetekből, nem feltétlenül csak a zenével kapcsolatosan, de 84 éve alatt mindenütt muzsikált, ahol érdemes, amit a cigányzenészek, azon kívül a nótás kedvű emberek is ismernek, ha másként nem, hírből. A tévének köszönhetően. Nem utolsó sorban, mindenkit ismert – s itt sem csak a muzsikusokra gondolok, hanem akiknek húzta. Igaz, az átkosnak kikiáltott időben a pártemberek másnap nem mindig ismerték fel az utcán… T. bácsi ezen nem bosszankodott, csak megjegyezte. Mindentől függetlenül legközelebb ismét eljátszotta a nótáját, ha kérte.

Amikor találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy van a család, Nagyapa, Mama (=defalla felmenői), s mindig mondott egy történetet. Nem ismételte önmagát, csak akkor, ha a hallgatóság nem csak én voltam. Ha az idő úgy engedte, minden nap a Városháza előtti téren, a fák környéki padok valamelyikén volt a találkozójuk. Muzsikus társakkal, és fiatalokkal, s mindenkihez volt egy-egy jó szava, kérdése, kacsintása. Nyáron pár napig nem láttam, kérdezgettem a cimborákat, merre van a korelnök úr. Mert Úr volt Ő a szó nemes értelmében! Nekem itt kezdődik az Uram megszólítás, az ilyen embereknél. Gyengélkedik, azt üzente. Nahát, akkor elmegyek hozzá.

Természetesen nem üres kézzel – nagyon szeretett enni, Nagyapa mesélte, hogy ifjabb korában néha „bólintott” is, de sosem ment át alfába… (bólintott=röviditalt ivott) Vittem neki csontozott, füstölt sertéscsülköt, s két kis palack német keserűt az ártani nem használ jegyében.

A Városházától egy saroknyira lakott, hamar megtaláltam a helyet, sokszor invitált előtte, hogy nézzem meg a lakását. Akkor volt ott az ideje. Amikor ajtót nyitott, széles mosolygással tessékelt befelé „meg ne ijedj a cicától” – az előszoba sarkában egy kb. 60-80 cm magas ülő párduc díszelgett teljes pompájában. Festett porcelán gyönyörűség. Sosem láttam még hasonlót sem! „Gyere, gyere a konyhába, még pár perc s kész vagyok. Közben azt vettem észre, hogy rágógumit rág. Nem életkorfüggő a rágógumi élvezete, nem találtam benne kivetnivalót, miért is találtam volna. Gyönyörű illat volt a konyhában, leültetett, s folytatta a munkát. S közben beszélt. „Megijesztettek a cimborák, hogy gyengélkedem, ugye? Nohát, semmi bajom, csak kaptam két és fél kiló bőrös kacsa farhátat. Ha elárulom nekik, itt köt ki a fél kerület” majd felém fordult s kuncogott magában. „Tudod defalla, minél öregebb leszek, annál jobban szeretem a kacsatepertőt. A bolti fogam nem viszi, így egyre tovább tart, míg megeszem. Most is azt rágcsálom, olyan vagyok, mint a teknősbéka, ha vastagabb szárú levelet eszik – csak mammogok rajta. De milyen jó is így! Add ki a tejet a hűtőből, egy kicsi pohárban van. No, most figyelj!” S a következő mozdulattal azt a mókányi tejet belefordította a lábasban fortyogó kacsazsírba, amiben még a tepertők is benne voltak. Volt ám sistergés :)

Nem hagyott segíteni. „Egyemberes ez, csak figyelj” s elzárta a lábas alatt a tüzet, majd fogott egy krumlitörőt, s kezdte belemerni a tepertőt, a zsírral együtt. Csurgott a zsír a lyukakon, majd összeszorította, hogy a tepertő ne legyen csak száraz. A zsír jénai edénybe került, a tepertő pedig mázas cserépedénybe. A lábas alján hagyta a zsír alját, a „ruskóját” (=sűrűjét). „Príma lesz ez hajában sült krumplival, lila hagymával, meg másnapos kenyérkével”

„Anyud is így csinálja, cigányosan? Tudom, ez így svábos, de én nem sváb vagyok, hanem cigány. Muzsikus cigány, aki szeret enni, inni, mást is szeretnék, csak már nincs kivel, s nincs mivel :)”

Szeptember 18-án találkoztam vele utoljára. Nagyapa papírjait intéztem a Városházán, jöttem ki, ott ült a csapat az egyik padon. „Na, hogy van Apud?” Nem tudta még… Elmondtam. Csak nézett rám, s csorgott a szeméből a könny… „Defalla, nincs mese, én következem… Tudod, soha nem volt titok, hogy gyerekkorunkban volt egy focicsapatunk. Jóapád s én voltunk még meg a csapatból, mindenki a másik oldalon van rég… Egyedül maradtam a focicsapatból. Megyek utánuk.” T. bácsi, nem kell sietni, ki fog velünk ezután nevetni? „No, nem is megyek önként, de eddig az ördögnek sem kellettem” – s az elmaradhatatlan huncut mosoly már ott is volt az arcán.

Október 19-én a reggeli órákban átment Ő is a szivárványhídon – nyugodj békében T. bácsi!

1 komment

Szeptember 24-én, csütörtökön kísértük utolsó útjára Nagyapát. Nem fogok sok közhelyet írni, „ez ellen nincs orvosság; aki megszületik, az meg is hal” stb., kinek-kinek felfogása, értékrendje, hite szerinti a búcsúzás – ha annak nevezzük. Sok minden eszembe jutott már korábban is, próbáltam „felkészülni” is, de ilyesmire szerintem nem lehet.

Nem tudom, a különböző Isten-hívők miként élik meg a hasonló történéseket, sok részvétnyilvánítást kaptam/kaptunk – magamban csak úgy fogalmaztam meg: minél többen visszük a keresztet, talán annál könnyebb.

Még az utolsó hónapban volt pár üzenetváltásom egy szintén író baráttal (nálam „rezes”-ként szerepel), sokat jelentett nekem akkor is, azóta is. Nyitogatja a szemem, ám én nem mindig látom, amit s ahogyan fogalmaz – többször is neki kell futnom, hogy értsem. De ez eddig sem jelentett akadályt, sőt! Köszönöm „Rezes”!

Az ismerősök szerint „szép temetés volt” – Ún. polgári, vagy társadalmi temetés volt, egyetlen felekezet papja, lelkésze nem volt jelen hivatalból, s „élőzene” sem színesítette a búcsút. Sem a városi kórus, sem a zenekar nem volt ott „tevőlegesen”. Civilként igen.

A ravatalozó nyitása, s a harangszó után a következő zenék szóltak a hangszórókból:

https://www.youtube.com/watch?v=pItN99RkXog

https://www.youtube.com/watch?v=bQuBOxq6LO8

https://www.youtube.com/watch?v=9nPaRBp-mq8&list=PL-3NXbVP5y0yfPi0azRiV60IzXOwUXF6m&index=6

https://www.youtube.com/watch?v=Rp63c81go2U&list=LL4Nw0mVP0JwruNl4lIgdb2Q&index=46

Aztán jött az emlékező beszéd, majd ravatalbontás után indultunk a sírhoz. Itt is szólt muzsika, míg felértünk a sírhoz.

https://www.youtube.com/watch?v=k9yp-sVrOjo

https://www.youtube.com/watch?v=UjwXKI3G7oU

https://www.youtube.com/watch?v=w6_cQM_QIwc

Felérve a sírhoz láttam, hogy feketéllik a völgy, s a sírhoz vezető út végig – Nagyapa az apai Mamámhoz került. Miután földbe tették, rákerültek a virágok s a madaras jó barát kiengedte a postákat. Nagyapa nagyon szerette a madarakat (is), a galambászok csapata ezzel a gesztussal búcsúzott… épp’hogy kikerültek a posták a látóhatárból, valahonnan felhangzott a „csönd”. A koncertmesterünk fújta.

S nekem csak ekkor tűnt fel valami, ami eddig sohasem az elmúlt 44 év alatt (Mamám ’71 óta nyugszik ott): a hegyoldalról, ahol a sír van, pont rálátni arra a városrészre, ahol nagyapa elkezdett iskolába járni, s házasságkötéséig lakott.

A család s a rokonság megjelent része hazajött, én mentem a műv.házba. Oda vitettem a tortagyárból kis harapnivalót, meg itókát előző nap, a zeneterembe betettek egy hűtőt aznap reggel, hogy hívesek legyenek az italok. Megköszöntem a megjelenteknek, aztán fogyasztottunk az emlékére, s elkezdtek a zenekari tagok anekdotázni. Természetesen voltak nagy nevetések, egyik zenész elmesélte, hogy mikor nála (az általa vezetett étteremben) voltak lagzit muzsikálni, időnként beállt a csapatba C.B.-t húzni… (C.B.=contrabass=nagybőgő). Nekem ez nem volt ismeretlen, de pár fiatalabb muzsikusnak igen. Mint ahogy az is, hogy közel 100 ejtőernyős ugrása volt, s vitorlázógéppel megszerezte az ezüstkoszorút. Amikor a reuma már nagyon kínozta, onnantól csak motoros sárkánnyal űzte a repülést. A csípőprotézis műtéte után ketten tették be a gépbe az újévi repülés alkalmával, de akkor sem hagyta volna ki!   

Nem sokáig maradtam a műv.házban, jöttem haza, a rokonság ide jött, s találkozni akartam velük is. A nevetések itt sem maradtak el, s ezután sem maradnak el. Úgy emlékszik rá mindenki, hogy mosolyog, hogy nevet, s nem csak a szeme – akik ismerik deFalla-t személyesen, tudhatják, hogy én sem vagyok búvalbaszott(sic!). Volt kitől örökölni.

Hiányzik.

Szólj hozzá!

16.
szeptember

nagyapapa

defalla  |  2 komment

Nagyapa ma reggel 07:30-kor csendesen elaludt. 

2 komment

27.
augusztus

tacet

defalla  |  5 komment

Augusztus közepén lemondtam minden, még augusztusi, szeptemberi szereplést, utazást – mindent, ami miatt hosszabb időre el kellene mennem itthonról. Elpakoltam a határidős s nem határidős kottákat is. Egyedül a szakmai/pénzügyi beszámolóhoz való anyag van elérhető közelségben, de azzal sem foglalkozom – majd szeptember elején, a többiekkel együtt.

13-án csütörtökön reggel bevittük nagyapát a helyi kórházba, hogy a mindkét lábán lévő vizet sikerüljön ellenőrzött körülmények közt a doki irányításával elhajtani. Mint menet közben kiderült, nem csak a lábán, a bokájánál látható vízzel van gond… Mindkét bokája akkora volt, mint egy-egy konyhai mozsár.

Még aznap délután hazahoztuk, ő ott nem marad – gyors tárgyalás a dokival, vihetjük, másnap reggel vigyük vissza. Hazahoztuk, bátyámmal együtt ketten hoztuk fel a második emeletre – másnap reggel időben vittük vissza, de már tolókocsiban vittem az ágyhoz, szó szerint jártányi ereje nem volt.

Vérvétel után sikerült rábeszélni, hogy egyen pár falatot. A vérvétel eredményére várni kellett, az nem hipp-hopp működik. Zavart volt – jobban, mint előtte bármikor. 60-70 évvel ezelőtti történeteket kezdett el beszélni, kevés idő után motyogásra váltott, időnként kuncogott is magában…

Megmakacsolta magát, nem vesz be gyógyszert, majd otthon. A doki azt mondta, nagyobb tortúra lesz nagyapának is, nekünk is, ha minden nap kétszer akarjuk oda-vissza szállítani – s nem is engedi. Infúziót kapott. Elaludt.

Másnap reggel a katéter már benne volt, s be is volt pelenkázva. Az ápolók szerint minden evési kísérletet visszautasít, nagyon ritkán iszik csak pár korty vizet. Szinte állandóan alszik, s beszél is álmában, de nem nagyon érteni, hogy mit. Egyik ápoló kérdezte, hogy kicsoda Gedeon úr, s Angyal Józsi, akiket sokszor emleget álmában. Nos, Gedeon úr a város egyik hentese volt a háború után, olyan hogy Angyal Józsi, olyat nem ismertem. Józsi bácsit igen, aki nagyapával együtt járt iskolába, s együtt is voltak katonák, együtt is dolgoztak. Az „angyal” a beceneve volt Józsi bácsinak – akit két éve utolsó útjára kísértünk… Akikkel beszél ébren, vagy álmában, már mindannyian a híd túloldalán vannak - két hónapja, vagy 75 éve... 

Már nem ismer fel senkit a családból sem – Mamát sem ismerte fel 20-án… 23-án volt házasságkötésük 57. évfordulója. 24-én hétfőn reggel sikerült a dokival beszélni, kedden az ápolási osztályra átvitték. Időnként vannak tiszta pillanatai, megkérdezte, miért nem engedik haza, a bokájáról már lement a víz, már olyan vékony, mint egy balerinának…

Hiszem, hogy vannak csodák, ám a tényeket figyelembe kell venni – s ez nem érzéketlenség. A doki szerint nagyapa már nem fog hazajönni.

Nehezen mondok ki dolgokat, ha egyáltalán…

Még talán van egy kis időm, s ahogy nagyapa mindig mellettünk állt, mi is mellette állunk. Minden más most mellékes.   

5 komment

01.
augusztus

elfentraum

defalla  |  6 komment

Majd' eltelt ismét egy hónap utolsó bejegyzésem óta. Csak ismételni tudom magam, az pedig - gondolom - , nem hiányzik az esetlegesen, vagy direkt erre járóknak. Vissza kellene néznem, mikor kezdtem el a választott nevemen bejegyzéseket írni... Megnéztem: 2008. december 12. Nem érzem az idő múlását, vagy csak nem fogom fel. A kettő közt biztosan van különbség. Rosszul fogalmaztam ismét, mert érzem az idő múlását: korosodnak a keresztgyerekeim... S persze ha közeledik a melegfront időjárásilag, akkor a derekam merevedik reggelente, vagyis amikor felkelek. S az ismét korábbra csúszott, mint bármikor. Csak néha érzem, hogy nem úgy pattanok ki az ágyból, mint a nikkelbolha, pár pillanat kell, hogy az álommanó távozzon...

Szántom a soksoros papírjaimat, s ez elégedettséggel tölt el, egyre kevesebbszer bosszant fel a hétköznapi szarpaszírozásnak nevezett közéleti hercehurca. 

Elmaradt a múlt hónap elejére tervezett látogatásaim mindegyike, az én aggódásom miatt. Az időjárás megvisel, úgy tudok izzadni, mint akit locsolnak, de a fekete tea tejszínnel/tejjel jótékony hatással van rám. 

Sok minden történt az elmúlt egy hónapban, talán fogok is írni róla valamikor - jelenleg másfelé járnak a gondolataim, s ezt nem azért írom, hogy sajnáltassam magam. Mint írtam, elégedettséggel tölt el az, amivel foglalkozom, s majdnem minden nap megvan a kilenc és fél óra. Ennyit tudok egy ülésre írni. Szóval megvan a kilenc és fél, de nem egyvégtében. Aikor érzem, hogy nem úgy megy a rajzolás, abbahagyom. 

Egyszerűen össze lehet foglalni: 9 és fél óra írás, cca. hat kilométer gyaloglás minden nap, étvágyam enélkül is van. A szivarozás is benne van a napban. A nyugodt szívás. S a mentolos szivarkák is ízlenek. A holland cseréppipám nem érkezett meg, de az is ideér egyszer. 

Sokat beszélek telefonon régi ismerősökkel, s ismeretlen ismerősökkel is. Az ismeretlen ismerősök azok, akikkel eddig is találkoztam, csak míg ők a színpadon fújták, addig én a nézőtéren ültem. Volt tanárom fiával (66 éves volt nemrég) hetente legalább másfél óra alatt eszmét cserélünk, a téma természetesen mindig a zene, azon belül mindenféle. 

Sikerült egy jegyzet összeállítása miatt keresett muzsikust is telefonon utolérnem, beletelt pár napba, míg megszereztem a telefonszámát. Első nekifutásra 20 percet sikerült beszélnünk felváltva. Ha ehhez hozzáteszem, hogy Józsi bá' 1920. 04. 27-én született, s csak sorolja szinte megállíthatatlanul az adatokat, alig győzöm lejegyezni... Megállapodtunk, hogy elmegyek hozzá, addig a keresett adatokat összeszedi, szerzek egy diktafont s teázás közben jót beszélgetünk. :)

Hasonlóképpen Rásnak is ígértem egy pár pohár sör melletti beszélgetést, remélem az is össze fog jönni. Hétfőn (aug.3-án) talán kiderül, melyik nap kell mennem a rádióba, arra borzasztóan kíváncsi vagyok. Jártam a Rádióban párszor, főleg a hatosban a nyilvános felvételeken, a "Z"-nek nevezett felvételeket a 22-esben csináltuk, ott kevesebbet fordultam meg. Az egy olyan igazi izzasztós hely, kivétel nélkül a zabszem akció bejátszik akkor is, ha tudja az ember a darabot - de olyan nincs, hogy mindig minden passzol elsőre. Vagyis van, de azok a kivételek, amik erősítik a szabályt :D

Most nem stúdióba fogok menni, hanem a "bányába" - a pincébe, de erről később fogok írni. Ez csak amolyan beharangozás féle információ.

Jövök még, s ez még mindig nem fenyegetés! VM!

6 komment

Sokat kivett belőlem az egy héttel ezelőtti rendezvény... utolsó héten mondtam is, hogy többet nem vállalok ilyet... aztán az elkerekedett szemekre nézve hozzátettem: idén biztosan nem :)

Lassítanom kell, úgy érzem. Panta rhei. Dacos vagyok. Majdnem úgy, mint egy óvodáskorú. Kétségem sincs affelől, hogy nem vagyok normális - ezt év(tized)ek óta emlegetem, csak nem akarják (általában) elhinni. 

A héten cca. 100 "ismerősöm" ment a levesbe a fészről. Nem cipelek felesleges/idegesítő súlyokat. Van nekem saját "keresztem" amit felemelt fejjel viszek. 

S továbbra is rajzolom a nem szép, ám olvasható soksorosokra amit hallok a fejemben - s ez engem boldogsággal, megnyugvással tölt el. Tolok magam előtt megoldandó feladatokat, de meg fogom oldani. Mert meg tudom, s meg is akarom. Ez is a változás szele? Évtizeddel ezelőtt még úgy fogalmaztam volna, hogy szeretném megoldani. 

Öt nap híján lemaradtam egy pályázatról. Ennek ellenére meg fogom csinálni a Lysistrate első két részét is, így a teljes "nóta" játszható állapotba kerül. A jogtulajdonos írásbeli hozzájárulását bírom, a régi jó barát airslicert is érdekli a dolog, így akadálya nincs, hogy bemutató is legyen belőle. Plusz kiadás is. A kiadás természetesen a nyomtatott változatra vonatkozik. 

Az öt évvel ezelőtt megcsinált harmadik rész a mai napig nem hangzott el, különböző okok miatt - így csorbát sem szenvedett a mű annak ellenére sem, hogy a Mester akkor jóváhagyta az előadást. Most majd kerül az előadókhoz egy narrátor is, így teljes lesz. 

Nagy hirtelen ennyi, köszönöm a türelmet. 

 

1 komment

05.
június

J. papa

defalla  |  1 komment

Biztosan unalmas mindig arról olvasni, hogy terelem magam előtt a tennivalókat - közben azért haladok is pár dologgal. Megteszem ami tőlem telik (nem sok), munkamániás is vagyok, de mivel a sokszor idézett mondás - "legjobb Múzsa a határidő" - rám is vonatkozik, így teszem, amit jónak látok. Van egy előnye a dolognak, hogy különösebben nincs főnököm, aki csesztetne. S ez nem utolsó szempont, tudom is értékelni!

Ha elfáradok, vagy sok minden összecsúszik, a legkézenfekvőbb dolgokat alkalmazom kikapcsolódásként: szunyókálok, főzök, mosogatok, vagy éppen olyan kottákkal foglalkozom, amik majd egyszer sorra kerülnek. 

Jelenleg két pályázaton dolgozom, az egyiknek 8-a éjfél a határideje, a másiknak 18-a. Nem mellesleg pedig a sűrűjében vagyok a 26-i fesztivál szervezésének, még sok minden van, amit véglegesíteni kell. Apróságoknak tűnnek, de próbálom/próbáljuk úgy csinálni, hogy minnél kevesebb legyen a meglepetés. 

Holnap viszont kertbe megyek. Ott is akad tennivaló, s engem kikapcsol minden alkalommal. Mármint jót tesz a szürkémnek. Előtte megfőzöm a zöldborsó levest, csak natúron zöldségekkel, zellert nem szoktam beletenni, csak a zöldjéből két szálat. S nem teszek bele döglött csirke alkatrészeket sem. Lecsót gondoltam utána, vagy halat. Meglátom milyen lesz a felhozatal reggel a boltban s a zöldségesnél. Már a piacig nem megyek el, nem mintha messze lenne, cca. 20 perc gyalog. Oda. Aztán vissza :)

Mostanában ismét előrébbcsúszott a reggeli kelés ideje, ismét 03:30-kor kelek s rajzolom a nem szép, ám olvasható hangjegyeimet. Kedden megkaptam a jogtulajdonos beleegyező nyilatkozatát, elkészíthetem a "nóta" teljes hangszerelését - már "csak" az első két részt kell megírnom, a harmadik részt cca. öt évvel ezelőtt már elkészítettem, akkor a Mester hozzájárult az előadáshoz. Príma tervek voltak a bemutatóra, mind elmaradt... Nem rajtam múlt, ettől függetlenül nem annyira dob fel a dolog. Éppen ezért, hogy az elkészült mű terítékre kerüljön, beszéltem a karmester úrral, akinek készült annak idején a hangszerelés. Ő tavaly otthagyta azt a csapatot, akikkel dolgozott, a jelenlegi együttes még nincs azon a színvonalon. Megbeszéltük, hogy felajánlom közös ismerősünknek a darabot, mutassa be ő. Jobban benne van a sűrűjében, szponzort is jobban talál rá, aki egy bemutatót tud finanszírozni. A Mester örököse egyetlen lánya, s műveinek jodtulajdonosa is. Nagyon kedves volt, mint mindig. Nem utolsó szempont, hogy amikor az anyagiakról beszéltünk, nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: "felejtse el"

Amennyiben a bemutató létrejön, akkor a mű kiadása is. Sok helyen így működik a világban. Nálunk általában a bemutató után gondolkodnak el a kiadáson. Egyelőre a mű harmadik részéről van szó, a beleegyező nyilatkozat a most készülő műről is szól, pályázathoz szükséges. Ennek a határideje 8-a. A teljes kész mű elkészítésére adnak cca. egy évet. Amennyiben elfogadják. Viszont annyira bennem van az elkészítés iránti vágy, hogy ha visszautasítják a pályázatot, akkor is megcsinálom - a kettő közti különbség annyi, hogy a pályázaton "alkotói támogatás"-t lehet nyerni. Könnyítene a hétköznapokon, ha sikeres lenne a pályázat. Sok - nekem legalábbis - , sok pénzről van szó. Több, mint tíz ropi - euróban. Meglátjuk. Mindenesetre, nem unatkozom. Enélkül sem, de ezt már említettem. 

Mielőtt elkezdtem ezt a pár sort írni, kaptam egy szomorú hírt. Családunk jó barátja átszenderedett st.Péterhez. Jó EMBER volt, jó szakember volt, életigenlő... múlt héten, mikor az altatásból kihozták, rögtön a dédunokája hogylétéről érdeklődött. Nem engedték látogatni sem. Nyugodjon békében!

1 komment

Üdvözlet az erre járó(k)nak! A fülesen most kezdtem el hallgatni Mahler bácsi tizedikjét – a befejezetlent. Cooke nevű úriember fejezte be, a megmaradt tervezet alapján dolgozott. Régen hallottam, itt az ideje az újbóli hallgatásnak. Addig, míg szól a zene, megpróbálom behozni az egy hónapos hallgatásomat. Sok minden történt, sajdítom, azért vagyok fáradt. Esetleg a tavaszi fáradtság döntöget az ágyba. Nem tartok időrendet, ahogyan eszembe jut.

Nos, a nyár eleji fesztivál körül forog jobbára a fejem, cca. öt hét múlva lesz az esemény. Eddig soha nem tapasztalt nehézségek garmadája volt/van előttem/tünk… De nyugodt vagyok. Legalábbis, sokkal nyugodtabb, mint a tavalyelőtti rendezvény előtt. Talán kezdek belefásulni. Már nem kapom fel hamar a vizet, kissé lemondóan legyintek. De a dac munkál bennem, s a „csakazértismegcsináljuk” – magunk miatt, s a szurkolók miatt. Amatőr csapat a miénk, semmi nem kötelező – de tartozom magamnak s az elődöknek azzal, hogy megcsináljuk, amit elterveztünk. 157 hasonló formáció van az országban, ebből a harmadik legrégebben s egyfolytában működő ami csapatunk.

Sosem szerettem a koldulást, néha úgy érzem magam, mint a vándorszínészek a XIX. sz.-ban. Lassan ott tartunk, hogy bármilyen támogatást elfogadunk, nincs választási lehetőség. A választás lehetősége ott lenne, ha a mecenatúra működne anélkül, hogy el kellene köteleznem magam. Tudvalévő, hogy a városban a rosszabbik váltotta az előző hatalomban lévőket… Nem az én világom az előző hatalom világképe sem, sem a mostaniaké. Egyik műv.házas segítő azt találta mondani, hogy „ne foglalkozz velük, csak fogadd el a pénzüket”.

Próbálom magam meggyőzni – kevés sikerrel - , hogy ez a rendezvény a településnek, s a környéken lakóknak (is) szól. Valami olyasmiről szól, hogy miért jó a hagyományokat őrizni, miért kell megemlékeznünk azokról a hétköznapi emberekről, akik az elmúlt 120 évben életben tartották a csapatot, mosolyt varázsoltak az emberek arcára, kiszolgálták a városi ünnepségeket, stb.stb.stb.

Tudom, hogyan működött rendszereken át, ki pénzelte a csapatot – mára eljutottunk arra a szintre, hogy meghallgatnak, sajnálkoznak „kevés/nincs pénz” ám tenni, segíteni… Igen. A részvét ingyen van, az irigységért meg kell küzdeni. A tapsért meg kell dolgozni. A célig vezető út időnként fontosabb, mint a célhoz érés. Ezt sem én találtam ki, de ettől még igaz. Szerintem. Senki sem tudja elvenni, sem megvenni azt a több, mint egy évet, mióta szervezzük a rendezvényt (2013. november közepe, tehát 18 hónapja).

Jelen pillanatban úgy látom, családias hangulatú rendezvénynek nézünk elébe. Sikerült utolérni a volt zenekari tagokat, akik a városból elköltöztek. Akik st.Péterhez költöztek, azoknak a családjukkal sikerült beszélnem. Kevés kivételtől eltekintve mindannyian ígéretet tettek, hogy megtisztelnek bennünket s eljönnek. Örülni. Örülni egymásnak, örülni annak, hogy a néhai muzsikusok mennyi kedves emléket hagytak maguk után.

A csapat nem fog megszólalni stúdiói minőségben, ez a rendezvény nem a „szakmáról szól” – vannak a nagyszerűen működő, jobbnál-jobb zenekarok, gyönyörű hangzásvilággal, hozzájuk képest mi csak a vásári planétás papagáj szintjén vagyunk. De, vagyunk. S ha nem lennénk, akkor a „nagyok” sem tündökölhetnének. De ez így mellékszál. Mindegy. Olyan kalappal köszönünk, amilyen van. Pont.

A különböző pályázatokról, az azokhoz tartozó mindenféle igazolások begyűjtéséről, az adóhatóság, a cégbíróság, hivatalok hozzáállásáról pedig nem érdemes írni. Aki benne van, tudja, miről beszélek. Aki nincs benne, annak legyen elég annyi, hogy naponta kb négy óra, amit a hivatali packázással el lehet tölteni. Idén azért sikerült ezt így csinálni sokkal több időt ráfordítva, mert tavaly karácsony előtt a könyvelőnk st.Péterhez sietett… 17 évig volt az egyesület könyvelője, a kisujjában volt minden.

Folyt.köv.  

(85 napnál tartok)

Szólj hozzá!

Hihetetlenül be vagyok lőve a műszaki szerelés, s általában a kézzel végezhető munkák ellen - ezt régen is tudtam, de ma ráerősítettem… Egész egyszerűen a szürkém nem úgy forog, mint illene :/ 

Ez engem csak időnként zavar, de legalább jót nevetnek rajtam, vagy csak mosolyognak… Másként nézek, s másként látok megoldandó feladatokat. 

Pár évvel ezelőtt szükségem volt négy darab székre a konyhába, ám új székeket csak úgy tudtam venni sporttársi áron, ha veszek hozzá asztalt is. Egyenként nem akciózták, csak szettben. Mindegy. Az “enni nem kér az asztal, majd jó lesz valamire” jegyében megvettem a fenyő asztalt a négy székkel. 

Cca. egy hónapja elővettem az asztalt, hogy összerakom, mert szükség van rá. Semmi gond, megleltem. Egy ekkora darabot nem lehet csak úgy eltüntetni akkor sem, ha a négy lábat külön csomagolta a forgalmazó… feltúrtam az alkatrészekért a garázst, ám nem leltem. 

Így ki kellett találni valamilyen megoldást, amit én is meg tudok csinálni s lehetőleg az asztalt használni is tudom a szerelés végén. Nem írom le a boltokban való bénázásaimat, pl. amikor “füles anyát” kértem, vigyorgott az ismerős eladó, s felhomályosított, hogy az nem füles, hanem szárnyas :D

De össze tudtam rakni, s mindjárt ki is próbáltam, hogy elég stabillá sikerült csavarozni… a nem annyira lepkesúlyommal ránehézkedtem (ráültem), de nem hintaszéknek készült, így nem lógáztam a lábam… Megtartotta a csont nélküli száz kilómat, így feltehetően egy fazéknyi húsleves nem fogja borítani a rendszert.

Száz százalékosan azért nem vagyok elégedett, mert a csavart csak úgy tudtam feltenni a helyére, hogy egyelőre csak egy fülesanya fogja a végét… s még kb. másfél centit tudnám az előrefúrt lyukba beletekerni az “apacsavart” - ha már úgy sikerült megfúrni. Addig fog súgni a fülem, míg ki nem cserélem. Türelem, tornaterem ;)

1 komment

süti beállítások módosítása