Van még ötletem. Maradunk az egyesületben, ahogy eddig. S minden városi rendezvényt megcsinálunk. Amit előre kifizetnek! Nem utólag, ígéretekkel tele a padlás.

Így viszont nem tudnak azzal visszaélni egyesek, hogy „de hát ez kiemelt városi rendezvény, miért fizetnénk?” Hogy miért? Mert csak.

Borzasztóan tud zavarni, amikor arra hívják fel a figyelmemet, hogy mi ezt szeretjük csinálni, s ha nem szeretnénk, akkor a mi zenekarunk is régen a süllyesztőben lenne.

Na, idefigyelj kispajtás! Ha rajtatok múlt volna, már régen nem lenne zenekar! Csakhogy a zenekarnak van egy elnöke, aki nem hagyta elsikkadni az embereket, lótott-futott, mint egér az orgonában, intézte a próbatermeket, a próbákat, az anyagiakat, mindent, ami egy zenekarhoz hozzátartozik. Mert ugye senki nem gondolja azt, hogy úgy kezdődik egy fellépés, hogy a kottaállvány a kottával magától felsétál a színpadra, a zenészek megjelennek s elfújják első látásra?!

 Nem mellékesen pedig meg kell említeni, hogy a művháznak volt egy olyan vezetése régen, akik minden további nélkül eladták a zenekari hangszereket, kottatárastul, mindenestül… Ezt felső beleegyezés nélkül nemigen tehették meg! Azokat a hangszereket/kottákat nem adták el, amik a zenészeknél voltak. Aha, privatizáció… Hogyne.

Azt is tudom hallomásból, hogy mennyit kaptak érte – nem, nem felfüggesztve… Négy millió forintot. S azt is tudom, kitől – neki viszont soha nem tudjuk eléggé megköszönni, hogy amikor a művházat felújították ( a városit), s a zenekar visszakerült a régi – új helyére, akkor a szomszéd település polgármestere – mert Ő volt, aki annakidején megvásárolta - , egy fillér ellenszolgáltatás nélkül visszaadta, amiért kifizetett tizenéve négy millát. Na, ez a nem mindegy. Ilyen EMBER (igen, csupa nagybetűvel) nem sok van. Sőt!  

 Nem tudom a megoldást, gőzöm sincs hogyan tovább. Egyet tudok: ami rajtam múlik, azt eddig is megtettem, s ez ezután sem lesz másként. Igen, tudom. A pálca nem szólal meg!

De nekem erre a csapatra is mindig lesz időm. Remélem erőm is.

Köszönöm a türelmet.