Huszonkét évvel ezelőtt már a próbákon túl voltunk s nagy várakozással tekintettünk az első olyan zenekari turné elé, amit nem a hadsereg szervezett/fizetett/intézett. Minden magán kezdeményezésre történt. Az előzmények eléggé szerteágazóak, de a végeredmény az lett, hogy meghívott bennünket Condino város, a zenekaruk fennállásának 120. évi ünnepi rendezvényeire.
Régebben is voltak hasonlóan meleg időjárások – s én még ugye a múlt évezredben születtem :P - , s visszaemlékezésem szerint az utazásunk idején is „betyár” meleg volt. Ha úgy jellemzem az utazást, hogy mindenestül úgy néztünk ki, mint egy utazó cirkusz, nem állítok valótlanságot.
Kezdődött azzal, hogy milyen fellépő ruhát vigyünk magunkkal. A szokásos s jól bevált fekete cipő-, zokni-, nadrág-, nyakkendő fehér inggel kevesebb helyet foglal, tisztán tartani is könnyű. Akkor is, ha előre nem látható fellépések is lesznek. Valaki megold egy ilyen turnét két vagy három fehér inggel – az egyik mindig mosásban van - valaki pedig a koncertek száma + két fehér inget csomagol, a búbánat fogja azzal tölteni az időt, hogy mosson/vasaljon…
Aztán valakinek jött az ötlete, hogy vigyünk magunkkal olyan „virtsaftos magyar mentét”, a hozzávaló huszárnadrágszerűvel, a cipő pedig marad a fekete. Kaptunk is kölcsön annyi ruhát (felét a színháztól, másik felét a hadsereg művészegyüttesétől), amennyire szükség volt.
Következett a buszba pakolás, ami akkor sem egyszerű, ha nem viszünk magunkkal „terhet”. Különböző utazásokkor megszokja az ember fia, hogy felesleges dolgot nem visz magával, tehát augusztusi turnéra nem pakol sálat-sapkát-kesztyűt, sem berliner-kendőt…
Először felkerült a kölcsönruhák garmadája, majd az öltönytáskák, amibe lehet prímán pakolni, s ügyesen fel lehet tenni a busz hátulján kialakított ruhatartó rudakra. Helykihasználás miatt a különböző ládák, amiben a kották/kottatartók, kottarögzítő csipeszek, hangszerekhez való kiegészítők, plusz nyakkendők/sapkák, vasaló, cipőpucoló szerek, miegyéb.
S hogy még „kényelmesebbé” tegyük az utazást, a busz közepén végigfutó közlekedő rész is tele lett rakva 20 vagy 25 ládányi – mintegy 120/150 üveg - pezsgővel, amit ajándékba szántunk. A pénztárgép (gran cassa= nagydob) sem fért már sehová, az is az ülések közé lett szorítva. Ha pihenőhöz értünk, akkor természetesen először a nagydobot kellett levenni, aztán óvatosan úgy lépkedni, hogy a pezsgőkön ne tiporjon senki. Hihetetlen, de egyetlen üveg pezsgő sem tört össze!
Éjfél előtt nem sokkal indultunk, hogy a nem annyira hosszú távolságot legyűrve megérkezzünk. Az útvonal: Szolnok-Kecskemét-Dunaföldvár-Veszprém-Körmend-Rábafüzes-Gräz-Klagenfurt-Udine-Velence-Padua-Verona-Brescia-Condino.
Utólag belegondolva, nem tudom, hogy bátrak voltunk, vagy vakmerőek – ugyanis az első nem betervezett megálló már Szolnoktól cca. tíz kilométerre megakasztotta a csapatot. Abony előtt leállt a busz. Az egyik sofőr nem teketóriázott sokat, felnyitotta a busz hátulját, maszatolt benne, majd egy másfél kilós kalapáccsal helyre tett valamit. Magyarul kalapált, mint aki megveszett. „- Mit csinálsz, te istenbarma? – Szétverem, s nem lesz vele gond többet útközben…” Azóta sem tudom, mit vert szét, csak azt, hogy a buszhoz tartozó alkatrész volt.
Ez volt az első, ám nem az utolsó a nem tervezett megállások közt, mert míg célhoz értünk, kilencszer(!) robbantunk le :/ Az utolsó ilyen megállásunk Velence mellett történt, ahol a busz hátsó kereke defektet kapott. Persze, a belső kerék… A kerékcsere tartott vagy három óra hosszáig, majd indultunk tovább. Még volt hátra vagy 250 km, Veronában betévedtünk busszal a belvárosba, végigfüstöltünk rajta (szó szerint), láttuk is a helybélieket, akik a nemzetközi kézlendítéssel adták tudtunkra, hogy nem jó felé járunk… de aztán felvillanyozódtunk, amikor a Garda-tó megcsillant előttünk/alattunk :)
folyt.köv.
