Nem állítok valótlant, ha azt mondom, hogy átlagosan napi 2.5 órát foglalkoztam a szervezéssel. Ebben nincs benne a „kottagrafikusi” idő. Az anyagiak hiánya kihatott a próbákra is – nem tartottunk (sajnos) olyan sűrűséggel összejöveteleket a proszektúrán, mint az előző években… Évekkel ezelőtt még bosszantott a dolog, igaz, most sem repdestem az örömtől, amikor sikerült egy-egy próbát „összetrombitálni” s a tagság fele sem jelent meg. Tudom. Kitört a nyári szünet; cseresznyét/meggyet/gyümölcsöt kell szedni; nyári munkán vagyok; másnapos vagyok/voltam; huncutkodni voltam; másik zenekar hívott hangversenyre/térzenére; nyaralás; esik az eső; süt a nap; fúj a szél; tanulni kell(!); s minden létező magyarázattal találkoztam. Nincs is ezzel különösebb baj – tudom, hogy le tudják játszani, nem dől össze a világ, ha nincsen mindenki ott a próbán. Csakhogy azért zenekari próba, hogy tbk. az összhangzást, a zenekar játékát kellene csiszolni, vagy legalább szinten tartani – ez mondjuk összejött, csak nem annyira lélekemelő, amikor vasárnap reggel, mikor száz ágra süt a nap azon fogadok magammal, hogy mennyien leszünk próbán…
Lelkesítette a csapatot s természetesen engem is, amikor június végén kapott a zenekar díjat – nem mástól, mint egy, a városban majd’ húsz éve önként s dalolva tevékenykedő csoporttól. Don Quihote-díjat. Az önzetlen munkáért. Nem véletlen a díj elnevezése, de gondolom, ezt mindenki sejti.
Közben folyamatosan azon agyaltam/tunk, miképpen lehetne előbbre jutni. Sokadik körben a tagfrissítés procedúrája. Szigorúan, csak postai úton, nyilvántartási számmal ellátott levélben, aminek nyoma marad az irattárban is – esetleges későbbi félreértések elkerülése céljából. Ennek az lett a vége, hogy az egyesület 42 főre zsugorodott a tagfrissítés előtti 75 főről. Aminek az eredménye is kézzelfogható lesz. Elsősorban, csak 42 fő után kell éves tagsági díjat fizetni. Ez így alakult történelmileg, mármint az, hogy a tagsági díjat az egyesület fizeti az emberei után s nem is szándékozom változtatni rajta, de ezt majd a tagság eldönti. Akkor is, ha az egyesületi törvény előírja a tagsági díj fizetését, bármekkora csekély összegről is van szó. Jut eszembe, nem rémlik, hogy lenne alsó határ. Így tehát akár 2.40-ben is meg lehetne állapítani, ami kerekítve ugyebár nulla(!) HUF :)
Augusztus 1-ig vártam a csodára, hogy valamilyen úton-módon csak sikerül a kedvenc magyarországi fúvószenekart elhozni a rendezvényre, de minél jobban telt az idő, annál jobban beláttam, hogy lehetetlen… Azok a fránya anyagiak, azok. :(
Másik csatornán izzítottuk azt a zenekart, akik már öt évvel ezelőtt is vendégeink voltak, s akik szereplését a májusi találkozó alkalmával megbeszéltük. Most sor került a hivatalos csatornákon való felkérésre is, nehogy elbaltázzuk az időt, s valaki/valakik megelőzzenek.
Rábólintott az illetékes, a karmester úr telefonozott, hogy ne érjen meglepetés: Igaz, hogy jönnek térítésmentesen, de az útiköltséget bizony nekünk kell kifizetni… Veszteni való nem volt, az illetékesnek megírtam, hogy ha ez így van, akkor roppant sajnálatos, de le kell mondanunk a részvételükről. Pénteki nap reggel írtam neki, s 13:15-kor csengett a telóm: „deFalla, amit ígértem, úgy lesz. Én fogom kifizetni a zenekar utaztatását” Hirtelen meg sem tudtam szólalni… Nagy nehezen csak kinyögtem egy köszönömöt… S újra erőre kaptam, hogy talán nincs veszve minden, amit eddig csináltam/tunk.
Folyt. köv.
