defalla

A helyi iskolában voltunk elszállásolva úgy, hogy a tantermek egy része volt ágyakkal berendezve, ha jól emlékszem, nyolc ágy volt egy tanteremben. A mi szobánkból ugye négyen Antonionál voltunk habmentesíteni a sört, de akik a szálláson maradtak, ők sem „húzták még a lóbőrt” – vacsi után lementek az iskolához tartozó uszodába, kissé megáztatni a szattyánt. Mikor visszaértem a fotómasináért s az eper pálinkáért, elmondtam nekik, hogy milyen élményben van/volt részünk. Ha részesei akarnak lenni, kapjanak magukra valamit s jöjjenek velem. Két szobatárs jött is.

Antoniónál már „tetőfokára süllyedt” a hangulat, asztalok összetolva, s együtt nevetgélt az ott hagyott társulat. A terasz már üres volt, csak Antonio felesége takarított. Mindjárt előkerült a magyar tüzes vízhez való poharak garmadája, s koccintás után várakozva – s belül kaján mosollyal - tekintettünk a helybéliekre, mit szólnak az italhoz. Nos, a várakozásunknak eleget tettek, először nem tudtak megszólalni, aztán egymást túlbeszélve/kiabálva mondtak véleményt ékes olasz nyelven. Volt, aki rögtön a borospohárért nyúlt, Antonio pedig a pult mögött próbálta oltani a tüzet, amit az eper átlaborált leve okozott. Készült még pár csoportkép, aztán a helyiek is elmentek haza. Ekkor már jóval éjfél után voltunk, de az emelkedett hangulat – s a másnap ránk váró bemutatkozó koncert idejének közeledte sem – nem kapacitált bennünket arra, hogy ideje lenne aludni. Antonio bemutatta a csapszékét, levitt bennünket a pincébe, ahol akkora parmezán sajtot láttam, mint még életemben soha: átmérője – amennyit a maradványból meg lehetett állapítani – nagyobb volt jóval, mint egy bakelit lemeznek, vastagsága pedig nagyarasznyi. Tört is belőle a házigazda, s mi mennyei élvezettel csipegettük ezt a csodát. Közben a megszokott zenész keverék-nyelven elmondta, honnan, miképpen szerzi be a borait, milyen kütyük segítik, hogy a pincéből ne kannákkal hordja fel a terítékre kerülő borokat. Tkp. bemutatót tartott a felesége s általa fenntartott helyről.

Kisvártatva visszatértünk a földszintre, ahol a felesége már visszaállította a helyiség eredeti állapotát, s a reggelihez készítette elő az asztalokat. A búcsúpoharat még kiürítettük, fizettünk, s meghívtuk Antoniot s kedves feleségét az esti bemutatkozó koncertre. Megköszöntük a szíves vendéglátást s nyugovóra tértünk.

Reggeli előtt „B” barátommal megmártóztunk az iskola uszodájában, majd frissen (mint egy zsák agyag) elindultunk körbenézni kicsit az iskola környékét. Csak itt leszünk egy hetet, jó tudni, melyik utca hová vezet. Felsétáltunk a koncert helyszínére, már készítették a tér egyik szélén álló templom oldalához a színpadot, tüsténkedtek az emberek. Mosolyogva s hangosan ránk köszöntek, mi viszonoztuk s körbejártunk a teret. Messziről is látszott, hogy a tér végén van egy kút. Szemrevételeztük, megkóstoltuk a vizét – nagyon jó víz volt, s nagyon hideg. Kissé másnapos gyomornak pedig szavakkal szinte vissza sem adható élmény! A kút maga elég régen készülhetett, kváderkövekből volt kialakítva az egész építmény. A kifolyócsőn nem látszott különösebben az elhasználódás, ám ahová a víz csurgott, ott a kikezdte a követ, kis mélyedés volt látható.

Míg iszogattuk a hideg vizet, nézelődtünk. A tér végén voltak apró boltok, úm. újságos, ahol képeslapot s hozzá való bélyeget is árusítottak, egy kis pékség, már a polcai roskadoztak a hajnalban készült sokszínű/formájú – nekünk teljesen ismeretlen – süteményektől, aztán egy kávé(s)ház, ami még nem volt nyitva, de a személyzet pucolta az ablakot, a teraszon álló asztalokat/székeket/napernyőket. Csivitelve, s állandóan mosolyogva.

Integettek is nekünk, mi viszonoztuk. Rövid séta után egy templomhoz értünk, a falán napóra – rácsodálkoztunk. A templom mellett temető, arra csodálkoztunk rá csak igazán! Nálunk a temetők általában csak ősszel láthatók olyan virágpompában, mint amit ott láttunk. Visszabandukoltunk a szállásra, akkor már a többiek is ébren voltak, s mentünk reggelizni.

A nap további részében nem volt semmi olyan program, amit a meghívók szerveztek, készülhettünk lelkiekben is az esti koncertre. deFalla már akkor is kottatáros (is) volt, így a karmester és a szólamvezetők megbeszélésén ott kellett lennem, ahol az előre eltervezett műsort átbeszéltük, pár darabot – esetleges ráadás számokat – még hozzátettünk a műsorhoz.

S ilyenkor kerül előkészítésre minden, ami a koncerttel kapcsolatos. Az öltönytáskákból előkerülnek a ruhák, amik az úton esetleg meggyűrődhettek, azokat vasalni, esetlegesen meglazult gombokat megerősíteni, csupa olyan apró dolog, aminek rendben kell lenni.

Előkészíteni mindenkinek a kottás mappáját, sorrendbe tenni az egymás után következő darabokat, kottaállványokat, kottarögzítő csipeszeket. Mindezt a segítőkkel a helyszínre szállíttatni. Aztán a tolmáccsal – aki jelen esetben az egyik kint élő magyar volt – átbeszélni a műsorközlő szövegét. Ez azért fontos, hogy véletlenül se kerüljön a szövegbe olyasmi, ami nem odavaló. A zenekar története, a zenék szerzőiről pár mondat, aztán megint csak pár mondat az elhangzó műről.

folyt.köv.

A nap már kezdett alászállni, amikor becsorogtunk a városba. Olyan ízelítőt kaptunk az olasz temperamentumból, amit én azóta sem felejtettem el. Ahhoz képest, hogy késtünk vagy 10 órát a megbeszélt időhöz képest, mosolyogva fogadtak, hipp-hopp előkerültek a segítők, de legelőször is együnk/igyunk valamit. Az étterem előkészítve, az ilyenkor szokásos üdvözlő beszédek garmadája mind rövidre fogva… láthatták rajtunk, hogy 1000 kilométert megtenni 20-21 óra alatt kiszívta a zsírunkat/türelmünket. Ebéd/vacsora után presszókávét hoztak, amit a helybéliek dúsítottak rövid itallal. Megkóstoltuk, ízlett, de leginkább egy zuhanyra, s némi pihenésre vágyódott a csapat nagyobbik fele. deFalla s pár muzsikus cimbora sosem volt normális, így a szoba elfoglalása s tisztasági verseny után a „nézzünk szét a városban” akció beindult.

A városkának 1500 körüli lakosa van, a fő utcán volt az iskola, ahol a szállásunk volt, nagyon el sem lehet tévedni… Azért a városban lakó magyar származásúakat megkérdeztük, merre találunk egy helyet, ahol lehet még fogyasztani valamit, ők útba igazítottak bennünket. Kb. 200 méterre van a Róma nevű hotel/bár, az nyitva van mindig. Nosza, menjünk.

Betértünk, köszöntünk, letelepedtünk. Jött a kiszolgáló (Antonio), s mi elkezdtük magyarázni, hogy sört innánk egy flaskával… Míg Antonio elviharzott, megjött még két kolléga, így négyesben kezdtünk el sört fogyasztani. Ami érdekes volt. Nem az volt az érdekes, hogy mi sört iszunk, hanem az egész miliő… Ugyanis akkora poharat hozott Antonio, mint egy karcsú virágváza. Beleöntötte a sört, ami szinte az egész flaskát kitöltötte habbal, majd egy kis tányérról citromszeletet akart a tetejére tenni – leállítottuk, hogy ne tegyen nekünk sörbe citromot. Nem tett. Így viszont a flaska alsó negyede sör volt, a többi pedig hab. Próbáltuk úgy inni, hogy hozzájussunk a léhez, de nem akart sikerülni. Mígnem Antonio – széles mosollyal az arcán – egy cukorcsipesszel felvett a kistányérról egy szelet citromot, rátette a sör habjára, mire a sörhab kezdett eltűnni, s a lé kezdett szaporodni. Aha, szóval ezért kell a citrom. Habtalanította a söritalt! Habtalanítottunk még egy pár flaskával, aztán egyre több muzsikus érkezett, de nekik már csak a teraszon jutott hely. Beszélgettünk, nézelődtünk, ahogyan ilyenkor szokás – mert mit csinál az ember egy legális tudatmódosítókat árusító csapszékben? Nézelődik. Feltűnt nekünk, hogy pár helyi lakos a pultnál iszogat, rettenetes színű (rószaszín árnyalatú, világosbordó) folyadékot, decis pohárból. Találgattunk, hogy mi lehet az. Töménynek tippeltük elsőre, de azt ugye nem üvegkancsóban teszik a vendégek elé. Kizárásos alapon maradtunk abban, hogy bort isznak. Merthogy ez a vidék, ez Észak-Olaszország, van annyi eszük, hogy bort igyanak (ha szeretik).

Antóniónak elmagyaráztuk, hogy vigyen a helyi csapatnak egy kancsóval, mi fizetünk. Egymásra köszöntöttük az italokat, ők pedig azzal köszönték meg, hogy elkezdtek énekelni. Öten vagy hatan voltak, s három-, néha négy szólamban énekeltek. Mikor befejeztek egy-egy dalt, nevettek, ittak egy kortyot s folytatták. Mi pedig élveztük ezt a hirtelen jött élményt. Aztán elszégyelltük magunkat. Akkor, amikor elmagyarázták, hogy mi is énekeljünk valamit. Természetesen akkor már a nemzetközi zenész-nyelven (német-olasz+mutogatás) próbáltunk több, kevesebb sikerrel kommunikálni egymás közt. Na, b+…

Mit énekeljünk? Sírva vigad a magyar jeligére elénekeltük a „Tavaszi szél vizet áraszt…” majd Kodály következett, tőle az „Esti-dal”-t. Kezdett emelkedni a hangulat, én pedig mondtam, visszaszáguldok a szállásra, elhozom a fotómasinát. Cimbora a lelkemre kötötte, ha már visszamegyek, a táskájából hozzak magammal egy palackot, egy literes palackot, eperpálinka van benne, 60 fokos… Igyanak már valami erőset is ezek a népek s persze mi is. Sörrel már tele vagyunk úgyis.

folyt.köv.

Huszonkét évvel ezelőtt már a próbákon túl voltunk s nagy várakozással tekintettünk az első olyan zenekari turné elé, amit nem a hadsereg szervezett/fizetett/intézett. Minden magán kezdeményezésre történt. Az előzmények eléggé szerteágazóak, de a végeredmény az lett, hogy meghívott bennünket Condino város, a zenekaruk fennállásának 120. évi ünnepi rendezvényeire.

Régebben is voltak hasonlóan meleg időjárások – s én még ugye a múlt évezredben születtem :P - , s visszaemlékezésem szerint az utazásunk idején is „betyár” meleg volt. Ha úgy jellemzem az utazást, hogy mindenestül úgy néztünk ki, mint egy utazó cirkusz, nem állítok valótlanságot.

Kezdődött azzal, hogy milyen fellépő ruhát vigyünk magunkkal. A szokásos s jól bevált fekete cipő-, zokni-, nadrág-, nyakkendő fehér inggel kevesebb helyet foglal, tisztán tartani is könnyű. Akkor is, ha előre nem látható fellépések is lesznek. Valaki megold egy ilyen turnét két vagy három fehér inggel – az egyik mindig mosásban van - valaki pedig a koncertek száma + két fehér inget csomagol, a búbánat fogja azzal tölteni az időt, hogy mosson/vasaljon…

Aztán valakinek jött az ötlete, hogy vigyünk magunkkal olyan „virtsaftos magyar mentét”, a hozzávaló huszárnadrágszerűvel, a cipő pedig marad a fekete. Kaptunk is kölcsön annyi ruhát (felét a színháztól, másik felét a hadsereg művészegyüttesétől), amennyire szükség volt.

Következett a buszba pakolás, ami akkor sem egyszerű, ha nem viszünk magunkkal „terhet”. Különböző utazásokkor megszokja az ember fia, hogy felesleges dolgot nem visz magával, tehát augusztusi turnéra nem pakol sálat-sapkát-kesztyűt, sem berliner-kendőt…

Először felkerült a kölcsönruhák garmadája, majd az öltönytáskák, amibe lehet prímán pakolni, s ügyesen fel lehet tenni a busz hátulján kialakított ruhatartó rudakra. Helykihasználás miatt a különböző ládák, amiben a kották/kottatartók, kottarögzítő csipeszek, hangszerekhez való kiegészítők, plusz nyakkendők/sapkák, vasaló, cipőpucoló szerek, miegyéb.

S hogy még „kényelmesebbé” tegyük az utazást, a busz közepén végigfutó közlekedő rész is tele lett rakva 20 vagy 25 ládányi – mintegy 120/150 üveg - pezsgővel, amit ajándékba szántunk. A pénztárgép (gran cassa= nagydob) sem fért már sehová, az is az ülések közé lett szorítva. Ha pihenőhöz értünk, akkor természetesen először a nagydobot kellett levenni, aztán óvatosan úgy lépkedni, hogy a pezsgőkön ne tiporjon senki. Hihetetlen, de egyetlen üveg pezsgő sem tört össze!

Éjfél előtt nem sokkal indultunk, hogy a nem annyira hosszú távolságot legyűrve megérkezzünk. Az útvonal: Szolnok-Kecskemét-Dunaföldvár-Veszprém-Körmend-Rábafüzes-Gräz-Klagenfurt-Udine-Velence-Padua-Verona-Brescia-Condino.

Utólag belegondolva, nem tudom, hogy bátrak voltunk, vagy vakmerőek – ugyanis az első nem betervezett megálló már Szolnoktól cca. tíz kilométerre megakasztotta a csapatot. Abony előtt leállt a busz. Az egyik sofőr nem teketóriázott sokat, felnyitotta a busz hátulját, maszatolt benne, majd egy másfél kilós kalapáccsal helyre tett valamit. Magyarul kalapált, mint aki megveszett. „- Mit csinálsz, te istenbarma? – Szétverem, s nem lesz vele gond többet útközben…” Azóta sem tudom, mit vert szét, csak azt, hogy a buszhoz tartozó alkatrész volt.

Ez volt az első, ám nem az utolsó a nem tervezett megállások közt, mert míg célhoz értünk, kilencszer(!) robbantunk le :/ Az utolsó ilyen megállásunk Velence mellett történt, ahol a busz hátsó kereke defektet kapott. Persze, a belső kerék… A kerékcsere tartott vagy három óra hosszáig, majd indultunk tovább. Még volt hátra vagy 250 km, Veronában betévedtünk busszal a belvárosba, végigfüstöltünk rajta (szó szerint), láttuk is a helybélieket, akik a nemzetközi kézlendítéssel adták tudtunkra, hogy nem jó felé járunk… de aztán felvillanyozódtunk, amikor a Garda-tó megcsillant előttünk/alattunk :)

folyt.köv.